Vannak női guruk: ilyen a legendás Szőnyi Erzsébet is, akinek 90. születésnapját a fél világ ünnepelte. Interjú Kodály egyik legjobb tanítványával.

Szőnyi Erzsébet Kossuth-díjas zeneszerző, zenepedagógus, karnagy, Kodály Zoltán zenepedagógiai módszerének világszerte elismert folytatója és népszerűsítője. Az idén 90 esztendős művészt számtalan helyen köszöntötték születésnapja alkalmából; szerzői estjén, április 24-én este a Zeneakadémia Nagytermében a gyermekeknek komponált 21 Énekes játékai, Gyermekkarai és felnőtt együttesekre írt kórusművei szólaltak meg.


Milyen szempontok szerint válogatott erre az alkalomra vokális művei közül?

A zeneakadémiai koncert egy Nemzetközi Szimpózium ünnepi nyitókoncertje volt. A szimpózium fő témája: „Hogyan legyen az éneklés mindenkié?”  A műsor összeállításakor én sugalltam, hogy a kicsiktől a felnőttekig mutassunk be egy keresztmetszetet vokális műveimből, hiszen egész életemben ehhez a közeghez álltam a legközelebb.  Az életművem ebben csúcsosodik ki, lényege a kórusművekben van.

A Magyar Művészeti Akadémia rendezésében a Vigadóban a hangszeres művei hangzanak el. Ezek közül az „Akvarellek”-sorozatot szeretném kiemelni (zongorára és zenekarra) és ezen belül a „Sárkányfogak”-válogatást, már a címe is figyelemfelkeltő. Hogyan született ez a sorozat?

Gémesi Géza karmesternek kedve támadt néhány művemet meghangszerelni, melyek a szívéhez közel állnak. Így jött össze egy sorozat, aminek azt a címet adtuk: „Akvarellek”, és ebbe a sorozatba tartozik a „Sárkányfogak” – Szepesi Attila versei, melyeket Gerzson Pál rajzai illusztráltak a kötetben. A könyvet a szerzőktől kaptam dedikálva, és amint elkezdtem olvasni a négysoros verseket, már jött hozzá a zene. A 200 oldalból ötvenkettőt komponáltam meg; eredetileg zongorára írtam kis karakterdarabokat. Többször előadtuk, én olvastam a verseket, Nagy Márta zongorázott, a rajzok pedig vetített formában voltak láthatók.

Új kórusmű is született, amelyet felkérésre komponált és a közelmúltban mutatták be...

Igen, a törökbálinti Cantabile kórus számára írtam Vékey Marianna és Nagy Márta felkérésére egy olaszos hangvételű kórusművet zongorakísérettel, Dante szonettjére. A  címe: La vita nuova – Az új élet. Bemutatója a Fészek Klubban volt, és Törökbálinton is előadta a kórus.

Az előadás előtt a próbákon is részt vesz, hogy segítse a munkát?

Általában nem veszek részt a próbákon, mert úgy gondolom, hogy azok, akikkel évekig foglalkoztam, tudják, mit szeretnék a kottafejekkel kifejezni. A zenei nyelvezet – amit eddig is alkalmaztam – tovább folytatódik az ő munkájukban és például ebben az előadásban is.

Gyermekoperáit sok iskolában bemutatták nagyon nagy sikerrel. A Didergő király című meseoperája néhány éve a Miskolci Operafesztivál műsorán is szerepelt. Kecskeméten a Református iskola tanulói a Makrancos királylány című operájának előadásával köszöntötték április 26-án. A kórusművek és gyermekjátékok mellett miért akart az opera műfajában is alkotni a gyerekeknek?

Nagyszerű volt az előadás Kecskeméten. A kis rongyos című daljátékot komponáltam először, amelyben 1848-as dalokat dolgoztam fel. Ebben a darabban próza is volt és az érdekessége az, hogy csak fiúk adták elő. A Makrancos királylány úgy jött, hogy a Kertész utcai normál általános iskolában volt egy kiváló énektanár, Serényi Emma. Ő kért meg, hogy a gyerekek számára írjak egy nagyobb szabású darabot. Később fölnőtt egy generáció az ének-zenei általános iskolákban a 8. osztályig, akkor merült fel bennem, ha már ennyire sokat tudnak, érdemes ebben a műfajban további műveket alkotni. Az aranyszárnyú méhecske című darabom koncertszerű bemutatója pedig éppen Miskolcon volt.

A zeneszerzés szakot Viski Jánosnál végezte a Zeneakadémián. Milyen stúdiumok voltak a négy év során?

Szabályos struktúrája volt a zeneszerzés óráknak. Első évben Palestrina-stílus volt, másodikban barokk, a harmadikban a nagy klasszikus formák: a szonáta és a rondó és az utolsó évben szabad stílus, de minden osztályban lehetett szabad stílusú kompozíciókat vinni, sőt kellett is. Meg kellett szerkeszteni Johann Sebastian Bach 15 kétszólamú és háromszólamú invencióit, saját hangvétellel. Ez a stúdium Viski Jánosnál nagyon szigorú volt, amiért többször támadás is érte a Zeneakadémián, mert már az előképzőben is bevezette.

Zeneszerzés-tanulmányait Párizsban folytatta 1947-48-ban. Kik voltak Önre a legnagyobb hatással?

Párizsban növendéke voltam Olivier Messiaennek, zeneesztétikát és analízist tanított, ez minden zeneszerzés-hallgató számára kötelező volt. Nadja Boulanger óráira azért jártam, mert Kodály ragaszkodott hozzá. Az órái olyan fontosak lettek a számomra, hogy később próbáltam a saját tanításomba átvenni, amit tőle tanultam, mert egy csodálatos muzsikus volt. Számozott basszus játékot, partitúraolvasást tanított, a zongora kisérés pedig azt jelentette, hogy egész dalciklusokat kellet a hallgatóknak megtanulni és előadni Mme Boulanger „szalonjában”. Például Robert Schumann Dichterliebe című dalciklusát. Amikor itthon, a Zeneakadémián diplomáztam, szimfóniatételt kellett komponálni, írtam egyet Viski János igényei szerint és a másodikat a saját kedvemre.  A bírálóbizottságban Szervánszky Endre és Járdányi Pál is jelen volt, fiatal zeneszerzők, és a második megírt tételt nagy figyelemmel és érdeklődéssel tanulmányozták.

Párizsban Parlando és giusto című zenekari művét zeneszerzői díjjal jutalmazták (Prix de Composition du Conservatoire). Ez a darab volt a diplomamunkája ?

Nem, Párizsban az 1. Divertimentót írtam, magam vezényeltem, ez volt a vizsgadarabom és ezért kaptam a diplomát. Amikor hazajöttem, felajánlottam a rádiónak, és azt a választ kaptam: „Ezt még megnézzük, mert Párizsban nem tudnak zenélni”! Ezután komponáltam a 2. Divertimentót, amely nagyon sok külföldi előadást megért, különböző rádiókban is elhangzott.  Magyarországon Francesco Marinelli Pradelli mutatta be. Az 1. Divertimentót később, a ’90-es években Ella István vezényelte Székesfehérváron. Azt még hozzá kell fűznöm, amit a latinok már jóval korábban megtettek: „Haben sua fata libelli” (A könyveknek megvan a sorsuk)! A zeneműveknek is megvan a sorsuk. Ezt megemlíthetem a hegedű-brácsa duóval kapcsolatban is, a darabot 1956-ban írtam és most Szecsődy Ferenc hegedűművész fedezte fel újra, eljátszották a Kodály Múzeumban és elhangzik Szegeden is a szerzői estemen.

Még egy évfordulóról kell említést tenni. Hatvan évvel ezelőtt jelent meg A zenei írás-olvasás módszertana című könyve, melyhez Kodály Zoltán írt előszót...

A Zeneakadémián nagyon korán kezdtem a tanítást, ’45-ben én helyettesítettem Kodályt a népzeneórákon. A saját kollégáimat tanítottam, akik alig tudtak néhány népdalt, a Szilágyi Gimnáziumban viszont Sztojanovits Adriennél mi rengeteg népdalt énekeltünk. A zeneakadémiai felvételi vizsgámon saját népdalfeldolgozásaimat énekeltem és kísértem zongorán. 1948-ban Kodály kívánságára megnyílt az előképző, ahol elkezdtem kicsikkel foglalkozni. Fel kellett építeni a módszert, amihez akkor a 333 olvasógyakorlat és a Bicinia Hungarica volt az alapmű. A tanítási gyakorlatban szerzett tapasztalatok és Kodály útmutatásai alapján írtam meg módszertani könyvemet és a gyakorlófüzeteket.

Öt kontinensen a zene szolgálatában című könyve, melyben 1979-ig írja le szerteágazó pedagógiai tevékenységét, és utazásait a világban, nagyon élvezetes olvasmány – nem csak muzsikusoknak. Nem gondolt a folytatásra?

Ez az időszak nagyon izgalmas volt az életemben sok meglepetéssel, és az utazások nehézségeivel. Innen származnak szerteágazó kapcsolataim a külföldiekkel, amik a szakmain túl barátiak is, mert állandóan tartjuk a kapcsolatot és most is eljönnek a koncertjeimre Kanadából, Amerikából. A világ minden tájáról kapom az üdvözleteket és a köszöntéseket, ami igazán jó érzéssel tölt el.