Ismerkedj meg vele, mondja, a feleségem. Ránézek, és... Abban a pillanatban tudom. Tudja ő is, tudom én is, csak a férje nem tudja. Miért tudná?

Én sem tudtam, amíg a szemébe nem néztem.

A srác, aki a Dürer, több mint tizenegy évvel fiatalabb nálam és még csak pár napja  barátkoztunk össze, nem ez a jó szó, megtaláltuk egymást, otthon vagyunk a másikban, annyira jóba lettünk, hogy naponta többször is beszélnünk kell, személyesen vagy telefonon, már előző életeinkben is ennyit beszélgettünk, és ez már nem is fog változni köztünk, csak azt találgatjuk, most miért is találkoztunk, mármint ebben az életben, biztosan lesz egy nagy közös projektünk, kell, hogy legyen. Vajon micsoda?

Ő az Ági, mondja.

És nevet! A zavarunkon. Vörös a fejetek, mondja, nagyon helyesek vagytok, meg vagytok illetődve, a feleségemnek nagy ember vagy ám, azt tudnod kell, olvassa a köteteidet, te meg Nikosz, fogadjunk, hogy még az életben nem láttál egy ilyen kócos-szőkét, most rázzátok meg egymás pracliját, így mondja, örül neki, hogy a felesége ennyire zavarba jött, lesüti a szemét, nekem is kígyúlnak az arcomon a himlő-sebeim, azonnal izzadok, rágom a szájamat, de érezzük Ágival, hogy abból lesz a kisebb baj, ha megfogjuk egymás kezét, és színészkedve megrázzuk, ha azt parancsolja a férje, Ágnesnak a pír már a nyakába fut le, onnan a keblére, hátradobja a fejét, úgy kacag, hogy ne lássa a férje az arcát, gondolom, és öregesen mosolygok, mindenesetre igyekszem öregesen hatni, lenézek a presszó asztal kopott lapjára én is, nehogy Ágnes arcára tévedjen a szemem. Nem fog.

Azóta is egymást nézzük.

Ez tűrhetetlen lesz, vérlázító és szégyenletes.

Most kéne felállnom, elmennem szó nélkül, az utánam rohanó Dürert leráznom, mégpedig a legdurvábban, a legegyszerűbben, majd hívlak, ilyen bolond vagyok, ne törődj vele, eszembe jutott valami, és nem hívnom fel többet. Ha levelet írna, arra se válaszolnék, ha megutálna, elviselném, a beszélőviszonyt sem erőltetném köztünk, míg csak hetven év múlva, de reméljük, még később, százötven év múlva ez a nő egyszer el nem megy. Fel nem száll az égbe. Akkor, csak akkor,  és nem a temetésén, mert még arra sem mennék el, hanem a temetése után fél évvel úgy kábé, mikor szembecsoszogok a férjével az utcán, megmondanám neki: ne haragudj Dürer, de az katasztrófa volt, amikor bemutattál a feleségednek, én olyan kívánatos nőt még az életben nem láttam, ls azonnal úgy belezúgtam, mint Schönberger a kómába, másfelől a barátság a számomra szent dolog, azért nem jöttem ki a temetésére sem, vele kapcsolatban nekem még mindig piszkosak a gondolataim, nekem máig előttem van a testi valójában, amely szerintem romolhatatlan, ellentétben velem caklipakli, úgyhogy váljunk el egymástól egyszer s mindenkorra, csak ezt még el kellett mondanom, ne nyomja a lelkem. Drága barát.

Ezt kellene tennem.

Más lapra tartozik, hogy ő nem értené. És volna igaza!

Dürer Samu úr nem csupán tizenegy évvel fiatalabb nálam nem egyszerűen a Képzőművészeti Főiskola végzős és igazi titánja – a nyolcvanas évek közepén vagyunk -, hanem egyike a legcsinosabb, a legbruszviliszesebb paliknak Pesten, akiért bomba nők garmada harcolt volna (vagy talán harcolt is), ha nem épp maga Ági ült volna rá Samu biciklijének hátsó ülésére,  még gimnazista korukban, ebből lett a világ legjobb házassága aztán, legendás szövetség, igazi emberpár – ráadásul a környéken nincs sármosabb fickó se, így mondták, és a hát valami észbontóan jól kinéző Ági! - megbonthatatlan frigye; mióta találkoztak, ők percig se tudnak egymás nélkül lenni, mondogatták róluk,még csak nem is hitetlenkedve, akik ismerték őket már akkor is, amikor az én tragédiám – hogy ránéztem Ágira - még nem következett be.

Meglepődtem ennek az Ágnesnek a szemén.

De nem csak erről van szó. Itt arról is szónak kéne végre lennie, hogy én a legcsúnyább férfi vagyok Pesten. Szerintem. Na mindegy. Utálom a pofám. Különösen az ilyen történetek miatt. Mikor azonban Kara Galla Ági a szemembe nézett - vagyis néz, ez a pillanat örök, most is tart, most is az ő pillantásában égve próbálom elmakogni, ami azóta is történik velem, elvesztem pillantása mélyén, abban a Paradicsomban, amibe űzettem, tehát azt szeretném, ha legalább amíg a történetem hallgatod – vagy olvasod, Ági? - Te is bennem lennél, másképp talán nem fogod érteni, mi történt velünk. Mára miért lett olyan a világ, amilyen. Egyik a másikból következik.

Ági pillantásában az is benne volt, hogy nekem őnála nincs esélyem, mint férfinak.

Természetesen.

Hát az föl se merül.

Rosszul mondom: nem is csak Ágnes szemében volt teljes elutasítás, a kizárása annak, hogy én nála szóba jöhetek – miért jönnék?! nála senki sem jöhet e téren szóba, csak a Dürer –, de móhó, bár épp anyira félénk pillantásom is nyomban így kiáltott, magamnak, befelé: látom, hogy nem kellek. Jaj, nem kellek. Persze hogy nem kellek. Félreérthetetlenül, étel-leírások jelzőjével szólva gazdagon volt ez benne abban, ahogyan Ági a szemembe nézett. Szemembe néz.

Nem kellek.

Mégis, van a pillantásában még valami más is. Tombol benne valaki, aki egész mást mond. Nem fogok tudni fölkelni a székből. Barátkozni fogok velük, amíg nem süllyedek a sárga föld alá. És még ott is csak arra fogok várni, hogy hátha az Ági nyitottabban néz rám.  Még nyitottabban. Képtelen vagyok kikeveredni ebből az egyetlen, egymás szemében talált pillanatunkból. Abban élek. S ami történt köztünk,  az ebből következik, a hármunk lavinaként alágördülő szerencsétlenségével együtt. Gazdagon.

Az igazi dolgok láthatatlanok.