Noha tűkön ülve vártuk a Röyksopp és Robyn közös friss kiadványát, sajnos csalódnunk kellett a kevés érdekfeszítő pillanattal szolgáló Do It Againben.

A Röyksopp és Robyn hivatalos összeborulása legalább ugyanannyira magától értetődő, mint amennyire nem: mellette szól, hogy ugye mindkét produkció Skandináviából való, hogy mindketten fontos szereplői az új évezred (eddigi) elektronikus popzenéjének, és hogy a korábbiak során már bebizonyosodott, hogy együttműködésük kifejezetten hasznos végeredményekkel is bírhat. Ugyanakkor számba kell vennünk a két projekt közti generációs különbséget. A norvég duó aranykora ugyanis leginkább az ezredforduló környékére tehető, és bár az évtized során mindig sikerült valamennyire fókuszban maradnia, az elmúlt négy-öt esztendőben nem sok világrengető ötlettel állt elő. Vele szemben Robyn, noha már 1995-ben is jelentetett meg platinalemezt, előrehaladott kora, valamint kissé kusza és zavaros stratégiája ellenére pont az az előadó, aki, ha a kritika támogatását és a svéd popipar szakértelmét igába hajtja, akár még nemzetközi sztárrá is válhat.  Mindezt fejben tartva egy furcsa és össze nem passzoló montázs tárul a szemünk elé egy szebb napokat is látott, kifutóban lévő elektro-kettős és egy nagy potenciállal bíró, ám eddig azt teljesen ki nem használó díva közös hadviseléséről, a két pólus pedig egy az egyben úgy oltja ki egymást, ahogy azt elképzelnénk.



Az előzetes jelek alapján jó dolognak ígérkezett a harmincöt perces minialbumot magába foglaló kollaboráció: mind a kolosszális slágerszámba menő Do It Again, mind pedig a klubosabbra elkészített Sayit remek beetetésnek bizonyult. A baj csak az, hogy ez a két dal mindössze a korong kb. egyharmadát teszi ki, a maradék pedig szabatos megfogalmazásban experimentális elektronikának, köznapi nyelven viszont nagybetűs unalomnak nevezhető. A lemezt záró és nyitó két tízperces monstrumdal eleve túl nagy szeletet vesz el az egészből, és sajnos Robyn vokáljai is csak mérsékelten kerülnek elő a szerzeményekben, amikre persze se táncolni, se énekelni nem lehet. Alapjában véve ezzel még nem is lenne gond, viszont ha a kísérletező popzenét akarok, akkor inkább Kraftwerket és Brian Enót hallgatok, mint két olyan előadót, amik sokkal inkább a fogyasztásra specializálódott szntipopban remekelnek. Éppen ezért már eredendően rossz fele mutat a kiadvány, amikor olyan dolgokkal próbálkozik, amikhez nem ért, és sajnos hiába volt a résztvevők szerint nagyon gördülékeny és szórakoztató a közös munka, a végeredményben leginkább az egymást elfojtó kreativitás tükröződik. Gyanúnk szerint inkább a Röyksopp lehet a ludas (az ő 2010-es munkájuk épp az efféle lassabb kompozíciókban utazott), ami ezzel azonban csak nehezékként szolgál Robyn szárnyalásához, ő ugyanis egymaga valószínűleg izgalmasabb dolgokkal rukkolt volna elő, mint szomszédjai. Kettejük összereje viszont nem nevezhető számottevőnek, vagy ha igen, akkor is csak időnként, a Do It Again így pedig leginkább olyan, mintha egy fél stúdióalbumot szerettek volna működtetni mindössze egy izmos kislemezre elegendő üzemanyaggal.