A tüdőgyógyász, a fotós, a transzvesztita és a többiek. Egy a közös bennük: álmatlanok. A történeteiket csak egyvalaki ismeri, Mamiko, a hivatásos alvó.

Mi visz rá egy forgatókönyvírót, hogy regényt írjon?

Valójában én filmrendező vagyok, így forgatókönyvet, mondhatjuk, hogy szükségből írok, mert bár nagyon örülnék, ha Magyarországon a rendezőket a forgatókönyvírók megkeresnék jobbnál jobb forgatókönyvekkel, amiket nekünk már csak meg kellene rendezni, de ennek nálunk még nincs hagyománya. Sokkal több a szerzői film, amikor a rendező maga ír, ahogy én is. A forgatókönyvírás bizonyos szempontból szigorúbb szabályaihoz képest regényt írni egy hihetetlen nagy kaland és nagyon felszabadító érzés volt.

Miért kellett ennyit várnod erre a pillanatra?

Nem kellett, egyszerűen így alakult. Amikor a Magyar Mozgókép Alapítvány megszűnt, a Filmalap meg még épp alakulóban volt, nem láttam pontosan át, hogy ebben a struktúraváltásban hogyan fogom megtalálni a helyemet, milyen lesz a pályáztatási rendszer, és arra gondoltam, hogy ebben a várakozási időszakban is jó volna valamit csinálni, ami kreatív. Gondoltam, miért ne próbálnám meg a történetmesélést tét nélkül, egy másik formában. Ritka az olyan helyzet, amikor nem kell megfelelni senkinek, nincs az a nyomás, hogy ezzel majd pályázni kell, vagy hogy ezt valaha valaki rajtam kívül el fogja olvasni. Nagyon sokáig csak a barátaimnak mutattam meg, ők bíztattak, és a kézirat idén került a Noran Libro Kiadó vezetője, Kőrössi P. József kezébe. Utána már gyorsan történt minden. De tele voltam félelmekkel, mert más egy filmbemutatóra, és más egy könyvbemutatóra készülni. Ez nekem még nagyon ismeretlen terep.

Ahogy a bemutatón mondtad, Mamiko egy japán női név, másrészt a mamaság erősen jelen van ebben a névben. Miért nem Mamika lett?

Az olyan hülyén hangzik. Nekem valamiért a Mamiko ugrott be, ez volt a hívószó, egy reggel ezzel a névvel ébredtem, sőt ezzel a címmel, hogy Mamiko nappalai. A cím volt meg először, aztán jött hozzá a történet. Elkezdtem gondolkodni, ki lehet ez a Mamiko.

Álmodtál egy névről, megkerested a tulajdonosát, majd ennek az embernek írtál egy történetet?

Igen, de az rögtön megvolt, hogy Mamiko hogyan néz ki. Láttam őt magam előtt, megfogtam a kezét, aztán ő vezetett. De ez a filmnél is így szokott lenni.

Mamiko egy hivatásos alvó, aki olyan emberek mellé bújik be éjszakánként akiknek arra van szükségük, hogy aludjon velük valaki. Kik ezek a karakterek?

Álmatlanok. Úgy jöttek, mint maga Mamiko.

De vannak erősen sztereotipizált figurák is.

Nem gondolom, hogy sztereotípiákat használtam, egyszerűen csak így születtek meg a karakterek a fejemben. Szerintem ezek szerethető figurák. Nekem fontos, hogy a szereplőim, akár filmben, vagy regényben, szerethetőek legyenek. Még ha negatív figuráról beszélünk, akkor se legyen didaktikusan csak egyvalamilyen. Lehet valaki például csodaszép, és érdekes, miközben nőket párnával fojtogat. Az összetett jellemek érdekelnek.

Tehát nem formálsz véleményt róluk...

De igen. Viszont én alapvetően szeretem az embereket, és ezért a negatív figurákban is mindig meg akarom találni a szerethetőt. Ha az olvasó is megtalálja, annak örülök, de ez számára persze nem kötelesség.

A regényből egyébként sugárzik, hogy nemcsak a szereplőidet, hanem Budapestet is szereted. Érdekes, hogy valaki pont most ír ennyire pozitívan erről a helyről, ahonnan napjainkban sokan inkább elmennének. Cél volt, hogy kihangsúlyozd ennek a városnak a szerethetőségét?

Nyilván! Én szeretném, ha nem mennének el ennyien, nemcsak Budapestről, hanem Magyarországról sem. Ez igenis egy élhető hely. Mindig voltak, és lesznek is problémák - nem folytatok struccpolitikát -, de a probléma elől való elmenekülés nem biztos, hogy megoldás. Nekem nem fordulna meg a fejemben, hogy elmenjek, pedig vannak nehézségeim, de mivel szeretem ezt a helyet, úgy gondolom, hogy itt kell kihoznom magamból a legtöbbet. Ha csak nehezebb körülmények között tudom ezt megvalósítani, akkor több energiát kell belefektetnem. „Az élet kaland ezen a helyen!” - ahogy Kern András is énekelte.

Ezzel együtt a történetben fellelhető egy erős társadalomkritika is, ami ettől még nem gonoszkodó.

Társadalomkritika nélkül nem lehet élni, és főleg nem alkotni. Fontos, hogy merjük megmutatni, hogy hogyan látjuk magunk körül a világot. A hibák megmutatása is nagyon fontos, de nem az visz előre, ha naphosszat siránkozunk rajtuk. Én nem akarok senkit se gonoszkodva kritizálni. A világhoz szerintem kritikusan kell hozzáállni, de közben szeretettel. Ennek a kombinációja az, amilyen én szeretnék lenni.

A Mamiko nappalainak erős a képi világa. Lesz belőle valaha film?

Amikor elkezdtem írni, az volt a célom, hogy ne foglalkozzak filmmel, és hogy át tudjak menni a kép vonzásából a nyelv vonzásába; hogy tudjak alkotni valamit egy teljesen más formában. Viszont mint forgatókönyvíró, pontosan látom, milyen nehéz lenne ennek a könyvnek a filmes adaptációja. Az elmúlt időszakban volt rá néhány próbálkozásom, írtam hét teljesen más sztorit a Mamiko-motívumra, a sci-fi-től a meséig, de egyikben sem találtam meg, amit igazán szeretek a regényben.

Esetleg ki tudnád adni a kezedből, hogy valaki más írjon belőle forgatókönyvet?

Igen, ez érdekelne. Olyat persze most hirtelen nem tudnék mondani, akiben teljesen megbíznék, de kifejezetten érdekes lenne, ha valaki más csinálna belőle filmet.

Van egy szerep, amit szívesen eljátszanék.

Melyik?

Akiről a végén kiderül, hogy sorozatgyilkos. Egyébként nem volt nehéz ennyi különböző karakter bőrébe belebújni?

Miután forgatókönyvíróként is ezt csinálom évek óta, ez nem okozott nehézséget. Fontos, hogy pszichológiailag meglegyen a fejedben a figura, utána már könnyű dolgozni vele. Amikor leülök írni, egy teljesen más állapotba kerülök, és jön magától minden. Nem javítgatok folyamatosan, nincs olyan, hogy százszor átnézem, amit leírtam. Ha sikerül eljutnom ebbe az állapotba, akkor „valaki” folyamatosan diktál.

Éjjel vagy nappal írsz?

Reggel. Persze kell innom pár kávét, mielőtt belekezdek, mert eléggé rossz alvó vagyok.

Ezek szerint a történet ötlete is ebből a problémából származik?

Ebből is. Egyébként volt egy konkrét óvodai élményem, amikor le kellett délután feküdni, és nekem nem sikerült elaludni, csak néztem a plafont, vártam és figyeltem a környezetet. És persze haza akartam menni.

Volt Neked is egy Mamikód?

Ez a karakter több mindenkiből állt össze. Nagymamától óvónénin át, napközis tanárnéniig sok mindenki benne van egy kicsit. Filmesként, rögtön a szereposztásra gondolva, Molnár Piroska alakja például egy nagyon erős minta volt a fejemben. De számomra Mamiko egy vágyott, eszményi anyakép, egy mesebeli figura. Egy ősanya-archetípus, egy nagyvárosi angyal. Ő az, aki tényleg feltétel nélkül mindenkit szeret. Az én képzeletemben mindenek felett áll. Ő maga a szeretet.

Ahhoz, hogy egy monológ vagy párbeszéd élethű legyen, szoktál diktafonnal közlekedni az emberek között, hogy rögzítsd a beszélgetéseiket?

Diktafonom nincsen, viszont mindig gyalog járok vagy tömegközlekedéssel, és szeretem figyelni, hogy az emberek miket beszélnek. Elképesztő sztorikat lehet hallani! Mindenki ordít a villamoson, főleg, mióta van mobiltelefon, így gyakorlatilag sorsok peregnek le előtted két megálló között. Ezeket általában megpróbálom megjegyezni. Néha egy szófordulat megihlet és kibont egy egész karaktert. Aztán ott vannak a fórumok meg a kommentek az interneten. Ebből a szempontból kinyílt a világ, sokkal több idegen inger jön közel az emberhez az interneten keresztül.

Van egy szereplőd, aki eljut arra a szintre, hogy kizárólag az interneten éli a szociális életét. Te is sokat internetezel?

Mindig be van kapcsolva a gép, mert megvan az információ-éhségem, de sokat írok kézzel. Nincs okostelefonom, mert nem szeretnék oda eljutni, hogy a villamoson is, vagy társaságban a Facebook-ot böngésszem.

Amikor filmet rendezel vagy írsz, mennyire törekszel arra, hogy édesapádnak (Sára Sándor filmrendező) is tetsszen? Ő megmondja, ha egy munkádat nem szereti?

Édesapám nem egy szószátyár típus. Nem szoktunk filmekről beszélgetni, ebben van egyfajta szemérmesség is. Egy vállveregetés tőle már nagy dolog. Nyilván mindenki meg akar felelni a szüleinek, így én is, de közben elég markánsan a magam útját járom, s amikor filmet csinálok, egyedül magamnak akarok megfelelni. Nehéz, ha a külvilág folyamatosan összeméricskél a felmenőiddel. Hazugság lenne azt mondani, hogy egy ilyen családba születni mindig áldás, de nem csak a nehézségeit kell nézni, hanem az örömeit is. Régen néptáncosként Novák Tatának (Novák Ferenc koreográfus) például mindig nagyon meg akartam felelni. Amikor még gimnazista koromban egyszer táncoltam nála Szegeden, a Dóm téren háromszázan voltunk a színpadon, és Tata ordított a hatalmas szócsövébe, hogy „Látlak Sára, látlak Sára!” Kiszúrta, hogy egy picit megpróbáltam lelazsálni valamit, a leghátsó sorban. Hát nem lehet semmit ellinkeskedni, egy pillanatra sem! Az embert mindig látja valaki.