És megkritizáltuk őket. Lássuk a legnagyobb visszatérőket, a legidegesítőbb zenekart, a legszebb színpadképet, a leghígabb limonádét és a legkirályabb szövegelőket!
Volt egyszer egy nagyszabású Kispál búcsúkoncert (négy évvel ezelőtt, Szigeten, mi is ott voltunk, csak Lovasi késte le majdnem). Jót buliztunk, elköszöntünk, sajnáltuk, de tudtuk, ha ez itt a vég, hát az nagyon derék. Tetszik vagy nem, vége lett. Idén pedig bejelentették, hogy a Fishing On Orfű keretei közt évről évre – a lemezek idejében haladva – visszatérnek. A következmények előre jósolhatóak voltak: rövid időn belül teltház a fesztivál 0. napjára, csillagászati árba szökő napijegyek, lelkes rajongók és állandó elégedetlenkedők. Utóbbiak a koncert előtt arról beszéltek, miért kell megint összeállniuk az öregeknek, a koncert után pedig magukat igazolva bizonygatták, hogy ez már nem az igazi Kispál és a Borz. Pedig dehogyis nem.
Lovasiék az original lemezekkel (Naphoz holddal, Föld, kaland, ilyesmi, Ágy, asztal, tv, valamint a Sika, kasza, léc bizonyos dalaival) és az eredeti felállással tértek vissza – kiegészülve Csaszári Gergely alias Csaszival, a számos magyar bandát megjárt, multiinstrumentalista előadóművésszel. Volt itt minden, amire számítottunk: régi szép idők típusú nosztalgiázás, felejthetetlen dalszövegek előhúzása emlékezetünk bugyraiból, szöveg és zene évtizedek alatt összeforrt párosítása. De az előre várható forgatókönyvbe improvizációs elemek is bekúsztak: hallhattuk a Dal teázáshoz újraírt változatát, Kispál kezdetleges pantomimelőadást mutatott be, Lovasi cigánykerekezett a színpadon, a focivébé tiszteletére pedig Bräutigam egy csellel is próbálkozott – több-kevesebb sikerrel. És végül ne felejtsük el az utolsó nagy pozitívumot sem: végre egy Kispál koncert, ahol nem hallottuk, mi történik, ha az életben nincs már több móka...
A legidegesítőbb zenekar: Intim Torna Illegál (Sz.R.)
Vannak olyan zenék, amiket kizárólag koncerten érdemes hallgatni, vannak, amiket inkább otthon, és persze akad olyan is, amit leginkább sehol. Az Intim Torna Illegál, ahogy a koncert végére kiderült, az utóbbi csoportba tartozik. Bizonytalan mennyiségű fröccs elfogyasztása után úgy gondoltuk, elmegyünk a leghülyébb magyar bandanévre jó eséllyel pályázó együttes koncertjére. Az elején még jó ötletnek tűnt a döntés: sikeresen adtuk ki magunkat tomboló rajongóknak, a zene ritmusát és a közhelyességig egyszerű szövegeket sem volt nehéz átérezni. Egy idő után fordult a kocka: jöttek sorban a kreatívabbnál kreatívabb refrének, amelyek egyre inkább kezdték átlépni a tűréshatárt: „hipnotizőrkirály, nananananá!", „számon a szívem, a szívemen a szám", „ördögöd van angyalom". A Vágjál lyukat a kádba a rajongóknak a koncert csúcspontja lehetett, nekünk viszont a legmélyebb veremnek számított. Erre tett még rá egy lapáttal a perceken keresztül tartó „Intim Torna" skandálás, amikor már tényleg nem tudtuk, hova kerültünk, és sírjunk vagy nevessünk. Sajnos az értelem és kreativitás szikráját nélkülöző dalszövegeket a show elemeként fel-fellobbanó lángnyelvek sem tudták ellensúlyozni. És amikor azt hittük vége, még nem tudtuk, hogy ilyen könnyen nem szabadulunk: a „vágjál lyukat a kádba!" sor a legváratlanabb időpontokban tört fel újra emlékeinkben a fesztivál során. Szerencsére volt bőven zene, ami elűzze onnan.
A legszebb színpadkép: Kiscsillag (Sz.R.)
A Fishing On Orfű zárónapján újra színpadra lépett a fesztiválszervezőből ismét rocksztár szerepébe átugró Lovasi és friss formációja: a Kiscsillag zárta az idei fesztivál nagyszínpados koncertjeit. A Kispál utánérzést hangsúlyozó és eredetiséget hiányoló hangok helyett most az egyedülálló(an profi) látványra hívnánk fel a figyelmet. Még a negyednapos fesztiválozók igencsak lankadó figyelmét sem kerülhette el a gondosan kitalált, egységes és elegáns színpadkép. A háttérben futó vetítéseken néha a Kiscsillag kisfilmnek is beillő videoklipjeit láttuk, máskor a focivébére alakított animációkat. Régi és új fotókat is vetítettek a bandatagokról, amelyek egy része Lovasi nemrég megjelent könyvében is megtalálható (az Idáig tudom a történetet szórólapjaival meggyőződésünk, hogy a fesztiválnak otthont adó lépcsőzetes Panoráma kemping teljes területét be lehetett volna fedni).
A világítást is kreatívan és stílusosan oldották meg, ráadásul a Hú, de sötét alatt néha tényleg teljesen elsötétült a színpad. A zenekar tagjai is illettek az összképhez: Lecsó kalap-ing-öltöny kombinációval jelent meg, és még Lovasi is egy különleges mintájú inget vett fel erre az alkalomra. A csapathoz pedig egy szám erejéig Rátgéber László csatlakozott, akivel a hagyomány szerint együtt énekelték el a Fishing On Orfű himnuszát. Szabad fordításban angolról magyarra: éjszakai klubokban táncolni, a diszkóbabák és a horgászok is egész este ropják, két lépés balra, egy jobbra – így táncoltunk ki az idei Orfűről.
A leghígabb limonádé: Vad Fruttik (Cs.K.)
Likó Marcell és zenekara jó úton halad afelé, hogy végleg elhagyja a tingli-tangli zenei kasztot és feljebb lépjen egy magasabb rendbe. Igazából már meg is tették, elnézve a telt házas budapesti koncertjeiket, és látva a Fishing Nagyszínpada előtt hömpölygő tömeget. Mégis az orfűi fellépésükön állva – na jó, táncolgatva – folyamatos hiányérzetem volt. Elmaradt az atomvillanás. A robbanás. A csoda. Ki hogy nevezi. Tudjátok, az az érzés, amikor együtt lélegzel, mozdulsz, létezel az énekessel és az egész zenekarral, amikor a dob szóló a gyomrodban lüktet, a basszusgitár húrjai helyett pedig a zsigereidet pengetik.
Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim. Azt nem állítom, hogy fanatikus Vad Fruttik rajongó lennék, de két kezemen azért nem tudnám megszámolni, hányszor hallgattam már végig a Fénystopposokat vagy a Darabokat, amelyek minőségi ugrást hoztak a zenekar életében a Sárga Zsigulis kezdeti útkereső időszakhoz képest. Ó igen! Az a Sárga Zsiguli! Reménykedtem, hogy nem gurul elő az este folyamán, de rögtön a koncert elején csalódnom kellett. És amikor maga Likó Marcell is azt harsogta a közönségnek, hogy ugyan tudja, hogy nem szeretjük és a zenekar is hasonlóképpen érez, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy akkor miért is kell erőltetni…
Bármilyen együttesről is legyen szó, magyarról vagy külföldiről, a szöveg rendkívül fontos. Mert hiába az elsöprő erejű hang, a virtuóz gitártudás vagy a mindent letaroló dobolás… ha nincs mögöttük tartalom, nem él a zene. De a Vad Fruttik esetében – mindannyiunk nagy örömére – komoly fejlődés figyelhető meg. Ki ne tudna egy jót búsulni avagy sírva vigadni az olyan sorokra, mint amivel a Szemben a nappal című szám kezdődik: „Nyújtózkodik a zúzmara, megdermed az idő. Elcsitul a jelen, és megnémul a jövő.” De most hiába vártam, hogy a jól ismert mondatok magukkal rántsanak. Nem sikerült. A Fishing koncertjén a Vad Fruttik kevésbé volt vad, inkább csak a gyümölcsízt lehetett érezni. Korrekt koncertet láttunk, jól éreztem magam, de – hogy egy igazi bennfentes VF metaforával éljek – az igazi fesztiválos sörszag helyett inkább csak a „limo-limo-limonádé” illatot lehetett érezni.
A legjobban várt szövegelők: Punnany Massif (Cs.K.)
Ha már korábban oly nagyon hangsúlyoztam a dalszöveg szerepét a zene minőségi megítélésben, muszáj szólnom néhány szót a Punnany Massifról. A pécsi fiúk valami egészen egyedülállót hoztak létre a magyar zenei piacon: elsőre talán furcsának tűnik együtt a pop, a rap és a népies dallamok, és ha ez még nem lenne elég, a szövegek mesterien egyensúlyoznak a mainstream és az underground, a rendszerkritikusság és a carpe diem életélvezet között. Be kell vallanom, hogy a Punnany Massif fellépését vártam a legjobban – és ez valóban egy komoly vallomás egy olyan embertől, aki a Kispál és a Borz dalain nőtt fel, és mint minden tisztességes rajongó, ő is elsősorban miattuk ment a Fishingre.
Régóta hallgatom már a Punnany dalait, és noha alapvetően szövegcentrikus zeneértő vagyok, az ő esetükben gyakorta előfordult, hogy a jól összerakott hip-hop alap elaltatta a figyelmemet. Mert valóban tökéletesen átgondolt, minőségi muzsikáról van szó, sosem estek abba a hibába, mint sok más kollégájuk, tii. hogy az összes számuk alá ugyanazt az alapot raknák – és az meg igazi unicum a műfaj képviselői között, hogy a Punnany élő zenével ad koncertet. Ahol megfér egy színpadon a lemezjátszó mint hangszer, a trombita, a nagybőgő és a hegedű, ott garantált az izgalom. Most sem volt ez másként. Életem egyik legnagyszerűbb estéje volt.
Korábban sokáig csak úgy hallgatgattam a fiúkat. Szerettem, értettem őket, de amint már mondtam, sokszor elkalandozott a figyelmem. Aztán egyszer egy jelenleg hazánkban tartózkodó brazil ismerősöm azzal a számomra furcsa kijelentéssel állt elém, hogy neki a kedvenc magyar együttese a Punnany. Nagyjából tíz szón kívül nem beszéli a nyelvet. Akkor mégis miért? A válasz meglepett és minden magyar nevében mondhatom, nagyon is hízelgett. Portugál ajkú barátomat ugyanis azonnal lenyűgözte a nyelvünk lüktetése, ritmusa, dallamossága, és noha egyetlen szót sem értett a rapből, meggyőződése volt, hogy nem a „Snoop Doggy Dogg on this three two one, umm Dum, diddy-dum here I come” dimenzióban mozog a fiúk gondolatvilága. És ez kellett ahhoz, hogy igazán odafigyelve kezdjem el hallgatni Renben Man és Wolfie szövegeit. Meg az, hogy megkért, fordítsak le neki egy-két számot angolra – senki ne próbálkozzon vele, lehetetlen! Minden második szó lábjegyzetet követel (csak hogy néhány olyan példát említsek, amely egy külföldi számára komoly magyarázatra szorul: NAV, KATA, Krúdy-fröccs, golyóstoll, halászlevű folyók, pörkölt fellegek).
Rendben Manék bravúrosan lavíroznak a „no para lazaság” és a mély, társadalmi témákat, politikai kérdéseket kiveséző kritikai hozzáállás között. Több ezer emberrel együtt énekelni az országunkról szóló ódát, együtt skandálni azokkal, akik ugyanúgy értik és érzik a keserédes hazaszeretet, mint én, hogy „Láttam én már szebbet, de így szeretlek Téged! Hosszú az út, míg a fényedet újra eléred” – feledhetetlen és visszaadhatatlan élmény. Köszönöm, Fishing.
