Szerinted is poptörténeti remekmű a Pindúr Pandúrok végefőcím betétdala? Ha nem, akkor is táncolhatsz egy nagyot a 13 évnyi csend után megjelenő friss Bis-korongra.

Bár a britpop korszak során voltak sikerei, és még annak ellenére is egy rakás Cartoon Network-néző tudná felidézni a Powerpuff Girls rajzfilmsorozathoz írt szerzeményét, hogy a nagytöbbségnek valószínűleg erről fogalma sincs; a Bis mindig is egy igen alulértékelt zenekar volt. Ez azonban nem meglepő: Manda Rin, John Disco és Sci-Fi Steven hármasa ugyanis világéletében egy gyermekded indie együttes maradt (ráadásul inkább az eladhatatlanabb fajtából), ami nagykiadós promóció nélkül nemigen tudott labdába rúgni a felnőttek mezőnyében. És noha tény, hogy annak idején még NME-címlapra is futotta; valamint, hogy a John Peel-féle szimpátia és egy neves Top Of the Pops fellépés is belekapott a vitorlába, a burmai demokráciánál már csak az valószerűtlenebb, hogy a csapat megkapja az őt megillető vitrint a Rock & Roll Hall of Fame díszcsarnokában a hasonlóan bugyuta zenét hasonlóan megvetetten jásztó Lawrence mellett. Pedig a Bis olyan, mint a gumicukor, ami bár alapvetően a gyerekeknek készült, mégis korosztálytól függetlenül lehet imádni, hiszen leginkább univerzális new wave/punk/power pop fúzióban utazik (talán a hozzájuk hasonlóan skót The Rezillos hatására); azonban ez, az ehhez hasonló műfajmegnevezések láttán máris nyáladzó szűk keménymagon kívül, sajnos nem sok mindenkit érdekelt. És bár a tizenöt percnyi hírnév után húsz esztendővel már nem sok esély van arra, hogy mindez megváltozzon, azért egy kicsit jólesik a visszatérés, még ha nem is teljesen maradéktalanul.


A 2014-es data Panik etcetera korongot csak sarkalatosan lehet új Bis-munkának nevezni, annak egyik része ugyanis a csapat 2003-as feloszlást követő (és data Panik néven történő) kvázi-újra összeállás korabeli termék; a másik pedig az anyazenekar annak idején meghiúsult negyedik sorlemeze kezdeményeiből összetett amalgám, emiatt pedig érződik is kicsit a végeredményen a Frankenstein-szörny szindróma. Az anyag első harmada/fele inkább a slágeresebb, dilisebb vonal (a nyitás után még hét-nyolc perccel is vadítóan sodor a Devo/XTC féle rángatózó, villódzó plasztik posztpunk), míg a második etap a diszkósabb szelet (ilyenkor derül ki, milyen az, amikor három skót képzeli azt, hogy ő az LCD Soundsystem), azonban szerencsére mindkét irány kedvezőnek tűnik. A banda energikus, ütős és mintha több elektronikán üzemelne a korábbiakhoz képest, a lelkesedés miatt pedig nem feltétlen érezzük a különbséget a tinédzserévei végén a brit tévét felforgató csapat és az tagjai közt súlyos beteg embert is tudó múltidéző együttes között. Persze nem mindenki ért ezzel egyet, és valóban: egyrészt ahogy haladunk az album vége felé, úgy csökken a spiritusz is; másrészt mindenképp jobb lett volna 2005-2006 környékén előjönni ezzel a dancepunkos formulával, akkor ugyanis lehet, hogy a Too Much Not Enough vagy a Retail of the Details még egy-egy DJ szett csúcspontjait is jelezhették volna. És igaz, hogy összességében sok panaszt most sem emelhetünk a végeredmény ellen, hiszen az ütődött energia és a féktelen bulihangulat ismét kellemes dallamokkal párosult; azért muszáj elmondani, hogy helyenként sajnos ellaposodik a korong, így dicsfényben tündöklő visszatérésként korántsem tekinthetünk rá – egy bolondos, izgága és dinamikus poplemezként viszont annál inkább.