Évekig nem mondtam meg Dürernek, hogy beleszerettem a feleségébe. A feleségének sem mondtam meg. Igazság szerint magamnak sem mondtam meg, az a baj.

Még csak rá se nézek.

Ő néz engem.

Akkor is, ha nem.

Látom a szemét.

Azt mondja a szeme: - Nekem minden férfi kell, de nem elég. Azért választottam még kiskoromban Samut, hogy nagyobb baj ne legyen, ő édes, hát nem? olyan, mint a tesóm, az ikertesóm, szép és ártatlan, mint én, bár én még nála is ártatlanabb vagyok, viszont ő jobban tud a világban eredményt elérni, mint én, komoly arcot vágni, komolynak kell lenni, tudom én, tehetségesnek kell lenni, mint te vagy a Samu, hogy ki lehessen vele állni aztán és az emberek tapsoljanak, ismerjék el, hogy vagytok valakik, boldogan elismerik, hát a hatalom az nem, de az emberek még pénzt is adnak érte, nem sokat, a zsenitekhez képest, de amennyit kaptok, nektek nem lehetetlen elfogadni, mint nekem a különféle ajánlatokat. Nekem nem kellenek ajánlatok. Engem nem érdekelnek az ajánlatok. Ha nem maradnék a fenekemen nyugton, én tenném az ajánlatokat. Minden férfinak ajánlatot tennék. Teszek is. Pedig nem akarok. Mint a rádium. Nem akarok bomlani. Csak bomlok. De nehogy azt hidd, hogy észreveszik a férfiak. Éppen a férfiak nem veszik észre. A férfiak érzéketlenek, attól férfiak. A Samuka meg te művészek vagytok, az édes és ártatlan. Nem is veszitek észre a férfiakat. Nem a férfiak iránt érdeklődtök, ti szerencsések vagytok. A művészet lefoglalja az izéiteket. Az én izémet nem foglalja le.

És azt mondja még a szeme: - Nekem az volna a dolgom, hogy akivel csak tudok, egy életre szóló és nagy. Hogy utána ne tudjak felállni. És ő sem. Ezt nem kívánhatom. Ezer okból. Csak lángol a szemem, mint a bengáli tigrisé. Nem az erkölcs, kit érdekel, a hazugokat érdekli az erkölcs, nem is a férjem miatt, bár azért ő jó fék, köszönöm az égnek, hogy úgy bízik bennem, akár én őbenne – itt könny futotta el pilláit, amitől még őrjítőbb lett a kívánatossága, tudta és restellte, két tenyerét szorította rájuk, majd tapsolt, mint aki rászól a rosszaságára, mire a könnycseppek eltűntek, s újra a lángoló pillantását láttam csak, mint nyári eső után a még kavargó felhőkön áttörő Napot -, nekem az kellene, aki tömör szemétláda. Férfi. Így is mondhatom. De megállom. Illetve nem állok oda neki. Pedig értem vergődik reggeltől estig, rázkódik óh, drabális minden férfi, mint egy ugráló légkalapács, aki az isten kezéből végleg kicsúszott, nekem kéne megfogni, mert olyan vagyok, én meg tudnám őket fogni, elkapnám a szarvuk, a testük magamra emelném, mert a betonomat kellene föllazítani, tudod, azt jól föl kellene törni, nem imádni, ezt ti nem értitek, azért vagytok imádnivaló lovagok, művészek, de én félni akarok egyszer egy igazi férfitól! Gyerekeket akarok, börtöncellát, a végső-nagy elhízást. Miatta. El akarom baszni az életem. Tudnád ezt te adni?

Az utolsó, pimasz kérdést persze csak ugratásból teszi fel.

S még azt is mondja: - „Szeretlek. Nem szeretlek. Szeretlek". Ez nincs. Meg tudlak-e ölni? Az egyetlen kérdés. Nem tudlak megölni. Ha férfi lennél, megölnélek. Akkor megérdemled. Egyetlen élvezetem ugyanaz, mint megölni a világ legjobb nőjét egy átlagférfinak. Ez történik, amerre csak nézel. Kaszabolja egymást a férfi meg a nő. De te szerencsére veszélytelen vagy. Egy liliom. Nem igaz?