„Talán a legfontosabb amit mondtam, hogy úgy játszanak, hogy minden előadás premier. Mert mindig más nézi.” – interjú Lukáts Andor színész-rendezővel.

„Ezek a kisemberek élnek, nem egy panoptikum részei, sem nem önmaguk paródiái…Tetszett, ahogy az író megpróbálja hiperbolizálni mai világunkat, amely sokszor nemcsak vonz, hanem taszít is és mi megpróbálunk menekülni előle – akár Portugáliába” – fogalmaz egy nyitrai kritikus a Katona József színház, immár tizenhat éve, telt házakkal futó, több nyelvre lefordított és külföldön is színpadra állított darabjáról, a Portugálról. A darabot most könyvben és DVD-n is kiadták, a rendezővel, Lukáts Andorral az előadásról, az idén végzett osztályáról, saját színházáról, és hányatott sorsú forgatókönyveiről beszélgettünk.

Ön szerint annak idején mit találtak el annyira Egressy Zoltán íróval, hogy ma is ilyen érdeklődés van a darab iránt?

A produkció él, s ez a színészeknek köszönhető, akik ugyanúgy játsszák, és szeretik ezt a darabot, mint az első évben. A nézők pedig sok dolgot felismernek a darab során, leginkább azt, hogy nagyjából így élünk. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen szegényen vagy egy vacak kis kocsmában, de az emberi viszonyok körülbelül ilyenek mindenhol – egy értelmiségi családban is, mert a családban zajló érzelmek és indulatok vagy épp átverések, mindenütt ugyanígy történnek. Ezért a történet minden eleme ismerős a néző számára.

Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen…

Szerettem volna egy osztályt végigvinni az öt éven, de a harmadik év után fel kellett állnom, mert lehetetlen helyzetbe kerültem az egyetemen. Ez az osztály idén végzett...

Mi volt a távozásának oka?

Írtam egy nagyon komoly öt éves tantervet. Az ötödikben évben szerettem volna, ha az osztály operát rendez – mindenki egy-egy jelenetet csinált volna meg. De a harmadik évben éreztem, hogy ez nem fog összejönni, mert a hallgatók nem érnek rá, ezerféle dologra kell járjanak – énekóra, ilyen óra, amolyan óra. Én egy zártabb közeget szerettem volna, hogy több idő legyen a gyakorlatra, legyen idő arra, hogy eljussak az operáig. De nem volt, és azt éreztem, hogy nem is lesz. A másik ok – bár ez előzmény  - az, hogy bár ez a fizikai rendező szak akkor először indult Magyarországon, ehhez képest a felvételin, a harmadik fordulóban, amikor eldől, hogy kit veszünk fel Horváth Csabával – katasztrofálisan kevés tanár jelent meg. Nem értettem. Már akkor felállhattam volna, azzal, hogy ez egy komolytalan intézmény, itt nem érdemes maradni

Mit oktattak ezen a szakon?

Nagyon sok mindent: a hallgatók tanultak táncolni, koreografálni, rendezni és persze színészi játékot is. Az volt a cél, hogy egyfajta univerzális szakemberként kerüljenek ki, úgy, hogy bármelyiküket oda lehessen tenni egy színház élére, mivel minden szögletét értik annak a térnek, amiben a színház történik. Nagyjából mindezt meg is tanulták a tehetséges gyerekek.

Milyen útravalóval indította el tanítványait?

Talán annyit meg tudták tőlem tanulni, hogyan kell dolgozni: hogyan legyenek pontosak, gondosak, nyitottak. A partner szemébe nézzenek és ne valami élettelen dolgot próbáljanak mondani és játszani, hanem a tapasztalataikra, a tudásukra építsék föl a szerepet. Talán a legfontosabb amit mondtam, hogy úgy játszanak, hogy minden előadás premier. Mert mindig más nézi.

Mi a helyzet saját színházával, a Sanyi és Aranka Színházzal?  Lesz jövő évad? Az utolsó hírek arról szóltak, hogy nem kapott a színház támogatást. Van újabb fejlemény?

Nem, nincs új fejlemény: nem kaptunk támogatást. A Soros Alapítványtól kétszer kaptam pénzt egy-egy darabra, ezeket megcsináltam, csak nem tudom fenntartani a színházat: nincs pénz, hogy a rezsit, a bérleti díjat, a telefont, a riasztót fizessem. A nyugdíjamból próbálom valahogy fenntartani az egészet, de iszonyúan el vagyok adósodva. Ezt nem tehetem meg a családommal, van két fiam.

Forgatókönyvekkel „bombázza” hosszú ideje a Magyar Mozgógép Közalapítványt, eddig sikertelenül. Lát reményt arra, hogy egyszer mégiscsak támogatást kap?

Nem, nem. És a nyilatkozataimmal egyre inkább eltávolítom magamtól ezt a fórumot. Soha az életben nem adnak nekem pénzt, mert mindig eljár a pofám: folyton elmondom, hogy működik ez a nyomorult ország, hogy megy ez pofára, hogy megy ez politikára. Valószínű, hogy ezt nem kellene mondani... de hát akkor nem én lennék.