Bár a Cold Cave friss stúdiólemeze még várat magára, Eisold egy élénkítő válogatáskoronggal tölti ki a köztes űrt. Megjöttek a Hideg Hold dalai.

A Cold Cave már több mint fél évtizede része korunk éjsötét, korommal bekent elektropop zászlóaljának, eddig mégsem tudott mondjuk Zola Jesus-i vagy Crystal Castles-i magasságokba emelkedni, és legyen bármekkora szívfájdalom kimondani, ennek bizony megvannak az okai. Hiszen bár a pályafutását még hardcore együttesekben indító Wesley Eisold köré gyülekező formáció eddigi két lemeze mind kétségtelenül szerethető munka volt, a 2009-es Loves Comes Close a kissé bugyután ósdi szintihangjai; a már jóval korszerűbb megszólalással bíró két évvel későbbi Cherish The Light Years pedig némileg következetlen színvonala miatt volt képtelen a profiligába igazolni a produkciót. Persze nagy luxus nyavalyogni amiatt, amit a CC csinál: Eisold ugyanis kétségtelenül tehetséges dalszerző, aki ügyesen ülteti át a 80-as évek goth/szintipop világát a mába úgy, hogy még a Robert Smith-féle nyöszörgéseit is simán elnézzük neki; és bár az eddigi kiadványaiból itt-ott előtüremkedő minőséghibák persze csípik az ember szemét, viszont az is kétségtelen, hogy egy remek harminc-negyvenperces Cold Cave playlistet bármikor röhögve összedobunk - főleg úgy, hogy nemrég számos potenciális temetőhimnusszal bővült (az élőben egyébként még a hanganyagok ellenére is roppant lelombozó) repertoár.

Eisold az utóbbi bő egy évben leginkább kislemezekkel volt elfoglalva, ugyanis egymagában jelentetett meg öt single-t, amely az elméletileg idénre várható újabb stúdióalbum előtt kerültek összegereblyézésre a Full Cold Moon címen. És igaz, hogy az ehhez hasonló megjelenések leginkább csak mankóként vagy időhúzásként szolgálnak a nagyobb megjelenések között, a legviccesebb az, hogy az korongot nem csupán lehet stúdióalbumként fogyasztani, hanem ajánlott is. A rajta szereplő dalok ugyanis egy szép füzérbe állnak össze, amely talán minden eddiginél jobban magába tömöríti a Cold Cave referenciahalmazát: van itt Suicide, Depeche Mode, korai Nine Inch Nails, EBM és Cure is, persze; sőt, Eisold néha egyenesen úgy morog, mint Lux Interior. Ezek tudatában nem meglepő, hogy talán ez lett a produkció eddigi legsötétebb dalgyűjteménye, amit vizuálisan a borító; muzikális értelemben pedig a kicsit nagyobb teret kapó háttérzaj, a fénytelen hangulat és a még depresszívebb atmoszféra bizonyít, a sok negatív összetevő azonban nem szívja el a levegőt a dalok elől, amik így egyszerre tudnak slágeresen (Oceans With No End), személyesen (Meaningful Life) vagy döngölően (Nausea, The Earth And Me) oszlatni az unalmat. És bár odáig nem merészkednénk, hogy a projekt eddigi legjobb kiadványának nevezzük a munkát, kevés kétség fér aközé, hogy a Full Cold Moon az öt évvel ezelőtti debütlemezhez hasonló hozzáállással és színvonalon működik egy meglepően összefüggő anyagként, remekül felcsigázva az érdeklődést a már régóta ígérgetett harmadik album iránt.