Operaénekeseket bemutató sorozatunkban olyan művészekkel beszélgetünk, akik bár hetven fele járnak, hangjuk mégis a régi, és máig játszanak a színpadon.
Az Operaház honlapján Berkes János (érdemes művész) nevét az örökös tagok között találjuk. Ha jól tudom, van egy másik örökös tagságod is, amelyet a közönség ítél oda.
Ez jól hangzik és persze nagy megtiszteltetés. Egyúttal a közönség szeretetét mutatja. A szakmától is kaptál hasonló kitüntetéseket?
Igen, és azokra is nagyon büszke vagyok. Például, én vagyok az egyetlen kétszeres Melis-díjas énekes. Melis György – aki egyébként az operaházi művészek között egyedüliként Kazinczy-díjat kapott a magyar nyelv ápolásáért – a jó szövegmondású énekesek jutalmazására gondolt, amikor ezt a díjat megalapította.
Érdekes, az ember azt hinné, az a minimum, hogy valaki érthetően énekel…
Elvben igen, a gyakorlatban azonban nagyon sok az ellenpélda. És persze az érthetőségnek is van árnyoldala: a vidéki haknikon, amikor általában magyarul énekelünk, nálam könnyebben észreveszik, ha hibázom, ha nem jut eszembe a szöveg.
De gondolom, könnyebben meg is bocsátják, hiszen a nézők szeretik az érthető énekeseket…
Persze, nincs is ezzel semmi gond… Azután, ott van még egy érdekes díj, talán mind közül a legkedvesebb, melyet az Operaház magánénekesei alapítottak, vagyis a kollégák, a legszűkebb magánénekesi kör szavaz meg titkos szavazáson. Ennek a díjnak – melynek neve Optimus, énekesnők esetében pedig Optima – az odaítélésében nincs szerepe politikának, erkölcsnek, vallásnak, egyedül a szakmai teljesítmény számít. Az első ilyet B. Nagy János kapta, a másodikat a rákövetkező évben én. Már készültem rá, hogy én adom át a következőt – mert ez így működött, az előző évi nyertesnek volt a privilégiuma –, de sajnos nem volt tovább. Az Optimus/Optima-díj valami miatt megszűnt.
Viszont a hangod maradt, és a nézők még ma is élvezik. Mi a titkod?
Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám, a gének. Ezt úgy értem, hogy nyilván van hozzá adottságom, mert soha nem éltem nagyon sportszerűen, nem igazán vigyáztam magamra.
Azért bizonyára jó tanáraid voltak…
Jársz még énekmesterhez?
Nem, már vagy húsz éve nem járok sehová. De ez nem jelenti azt, hogy abbahagytam volna a tanulást. Én állandóan tanulok, állandóan figyelem magam. Reggel fölkelek, majd az első megszólalás után megnyugszom: minden rendben, megvan a hang. Ez a legfontosabb, mert én a hangom vagyok.
És ha valami nem stimmel?
Minden fejben dől el. Az önkontroll nagyon fontos. Ugyanakkor szükség van egy bizonyos lezserségre, lazaságra is, mert görcsösen nem lehet énekelni. Ha valami már nem megy úgy, ahogyan korábban csináltam, akkor változtatok a technikán.
Ezek szerint nincs egy üdvözítő technika, amely mellett kitartanál…
Nem hiszem, hogy csak egy jó technika lenne. Aki egész életében egy technikához ragaszkodik, az szép lassan leamortizálódik. Ha nem veszi időben észre, akkor vége: használhatatlanná válik a hangja. Persze fiatalon az ember erős, és nehéz elhinni, hogy ami ma működik, néhány év múlva elveszhet.
Érdekes egybeesés: nemrég fordítottam egy színdarabot, ahol a főhős hasonló filozófiát fogalmaz meg, mondván: „Ez a fiatalság nagy tévedése: az egyes szám. … Elhagyni minden ideát egyért?! A fanatizmus táptalaja ez! Légy könnyed,…! Légy fesztelen!”
No, igen. Azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Még a legnagyobb művészekkel is előfordul, hogy valami zavarja, és külső segítséget kér. Jobb esetben, ez a segítség a karmestertől (és a zenekartól) jön, például a kényes részek lefelé transzponálásával. Nagy megnyugvás, ha egy félhanggal lejjebb énekelhetünk, amikor nem vagyunk tökéletes diszpozícióban. A rosszabbik eset az, ha valamilyen teljesítményfokozó szerhez folyamodunk.
Szteroidhoz?
Nem tudom, mert én soha nem éltem vele. Azt tudom, hogy, egyszer nem éreztem jól magam és tanácsot kértem Mihók Györgytől, az Operaház legendás gégészétől, aki 40 éven keresztül kezelte/gyógyította az énekeseket. Szavaira máig emlékszem: „János, neked három gyermeked van. Ha akarod, adok gyógyszert, amitől végig tudod énekelni a szerepedet, de utána problémák lehetnek.” Inkább lemondtam az előadást.
Első az egészség! De vajon fiatalon is ilyen bölcs az ember?
Soha nem görcsöltem a szereplésért. 1975-ben Sass Sylviával együtt ki voltunk írva, hogy megyünk Moszkvába – egy nemzetközi énekversenyen képviseltük volna Magyarországot –, de négy nappal a kiutazás előtt lemondtam a dolgot, mert nem éreztem jól magam. Akkoriban egy moszkvai látogatást lemondani, hát, hogy is mondjam, nem volt éppen veszélytelen a karrierre nézve.
De aki mer, az nyer! Nem igaz?
Tudom, mire gondolsz. Kész csoda, de tény, hogy az eset után egy évvel kiengedtek az olaszországi Trevisóba, ahol a Toti dal Monte Énekversenyen első díjat nyertem. Az már más lapra tartozik, hogy itthon nem sokan értesültek a dologról, mivel az akkori médiában csupán egy szűkszavú, pár soros cikkecske jelent meg a dologról.
Igen, ráirányítja a figyelmet az emberre, itthon és külföldön egyaránt. Már maga a versenygyőzelem azzal járt, hogy a nyertesek, a fachjuknak megfelelő szerepekben, részt vehettek a Trevisói Opera az évi Sevillai borbély előadásain. Idehaza a rákövetkező évben forgatták ugyanennek a műnek a Zenés TV-színházbeli változatát, ahol ismét elénekelhettem Almaviva gróf szerepét. Az igazi változást azonban egy három évvel későbbi verseny hozta meg az életemben: 1979-ben a belgiumi Ostendében a Fiatal Operaénekesek TV-Fesztiválján a zsűri különdíját nyertem el, és felkeltettem egy, a nézők soraiban helyet foglaló osztrák impresszárió érdeklődését.
És akkor jött három szezon, amikor a budapesti Operaházon kívül a bécsi Raimund Theater is a magánénekesei között tartott nyilván.
Igen, 1981-től 1984-ig „bonvivánkodtam” Bécsben. Az a három év bizony nem volt egy sétagalopp – bár anyagilag nagyon megérte –, hiszen megesett, hogy havonta 24 előadáson kellett énekelnem. Mondhatom, nagyon észnél kellett lenni, hogyan osszam be az erőmet, hiszen egyik-másik operett – pl. a Marica grófnő, ahol B-k, meg H-k is vannak –, technikailag ugyanolyan nehéz (ha nem nehezebb), mint egy opera. Meg kell adni, összességében nagyon jó iskola volt.
Apropó, iskola. Van rá lehetőség, hogy a tudásodból a jövő énekesei is merítsenek? Tanítasz valahol?
Szervezetten, pénzért, nagyüzemben nem. Csak kicsiben, a magam módján, manufakturálisan. Ha valaki kijön hozzám Gödre, meghallgatom és tanácsokkal látom el. Közben főzök magunknak egy kávét, leülünk, beszélgetünk. Az őszinteség nagyon fontos. Az énektanítás intim dolog, két emberre tartozik. Ha nem értem, miért feszült a másik, hogyan tudnék rajta segíteni? Aztán folytatjuk a muzsikálást. Időnként megállítom, megkérdezem, itt meg itt mit érzett, mire gondolt. A sok kis frázison keresztül meg lehet tanulni a szakmát.
Abból, amit mondasz, úgy érzem, bár nem tanítasz „nagyüzemben”, mégis élvezed.
Természetesen, hiszen az éneklés az életem. Énektanítás közben is énekelek, s a hangadás, az éneklés öröme ilyenkor is megérint. Azonkívül, a tanítványommal összeköt az éneklés, az opera szeretete.
És a rendezővel? A modern színreviteleket elnézve, néha elgondolkodom, vajon nem csupán ürügyül szolgál-e a zene a rendezők önkifejezésének (néha perverzióinak) a megvalósítására. Egyáltalán, szeretik a rendezők az operát?
Azt nem állítanám, hogy nem szeretik, de úgy érzem, nem bíznak benne: nem az operában, hanem általában a zenében. Ugyanis minden módon megpróbálják elvonni a nézők figyelmét a zenéről: áriák és együttesek közben összevissza mozgatják a segédszereplőket, táncosokat vetnek be ott, ahol elvileg nincs balettzene, és filmet vetítenek, mint a moziban. A bizalom hiánya akkor a legnyilvánvalóbb, amikor olyan csodálatos zenék alatt, mint például a Sevillai borbély vagy a Végzet hatalmának nyitánya, sem hagyják a nézőket a zenére összpontosítani, hanem az említett eszközöket akár egyszerre bevetve terelik el a hangzásról a figyelmüket.
Segítene ezen valamit, ha legalább magyarul játszanák az operákat?
Vígoperák esetében igen. Mivel a recitativo viszi a darabot, jobb, ha a nézők értik, miről van szó. Máskülönben elsikkad a humor. És nagyon örülök, hogy újra megnyílt az Erkel Színház, mert itt egyszerre közel kétezer néző értheti és élvezheti a darabokat. A fiatalokra gondolva mondom, ha közülük csak néhány tucat érti és élvezi, és emiatt újra el akar majd jönni, akkor a műfajnak a jövőben is lesz törzsközönsége.
Igaz, ami igaz, annak idején nekünk egyenes út vezetett a Zeneakadémiától az Operaházig. A tanáraink mindkét intézményben ott voltak, ismertek bennünket, mire odakerültünk, hogy tagokká váljunk, már azt is tudták, milyenek szerepekre írhatnak ki bennünket. Én például Lenszkijként debütáltam. Tény, hogy ma már nincs állandó társulat az Operaházban, az énekesek szerepekre szerződnek, s ebből a szempontból a mai fiatalok dolga kétségtelenül nehezebb. Ugyanakkor, az, aki elég tehetséges, ma is megtalálja a lehetőségeket: akár itthon is, hiszen több vidéki színházban is játszanak operát; de legfőképpen külföldön, mivel kinyílt a világ, s bárki bármikor jelentkezhet próbát énekelni. Amikor én pályakezdő voltam, azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy Interkoncert!
Milyen volt akkoriban operaénekesnek lenni?
Az az igazság, hogy mi, itt az Operaházban, burokban éltünk: egy nagy társulat, egy nagy család voltunk. Amikor nem volt a Házban dolgunk, akkor is sok időt töltöttünk együtt: működött az Operaklub, a Fészek Klub; ha mást nem, hát előadás után, kiültünk az Operett-teraszra, néztük a járókelőket, beszélgettünk. Ami ma van, az ehhez képest siralomház. A minap voltam a Rádióban: a Pagodában, jó, ha három ember üldögélt…
Változnak az idők…
Változnak. Mindenkinek autója lett, és aki tehette kiköltözött a városból. Tény, hogy a hangnak három dolog árt: a sok cigi, a füst és a sok duma, tehát jobb ettől távol élni. Így viszont nem vagyunk annyit együtt, mint régen: előadás után mindenki rohan haza, s elmaradnak a jó kis beszélgetések.
Még kevesebb időd lett volna ilyesmire, ha nem maradsz itthon, ha nagy nemzetközi karriert csinálsz. Egyáltalán, volt rá esélyed?
Voltak lehetőségek. Például egyszer be kellett volna ugranom a Staatsoperben egy Donizetti operába, de nem tudtam a szerepet olaszul, és nem vállaltam el, hogy az előadásig hátralévő egy-két nap alatt megtanulom. Aztán voltak más esélyek is, de nem nagyon mentem utánuk. Akkoriban még nem volt egyértelmű, hogy az ember mindenhová magával viheti a családját. Nekem feleségem és három kiskorú gyermekem volt, s Bécsben is eltelt egy teljes év, mire utánam jöhettek. Persze, így is elég sokat utaztam – hiszen Európán kívül például Dél-Amerikában és Japánban turnéztam, a Carnegie Hallba is eljutottam –, de tartósan nem vágytam külföldre. Itthon voltak a szüleim, rokonaim, barátaim… én itt voltam otthon, itt nőttem fel a Nagymező utcában.
És ha utánamész a lehetőségeknek, akkor mi lenne most másképp?
Talán Luganóban élnék. Nagyobb házam, nagyobb kocsim volna, s általában nagyobb lábon élnék. De az egész életem egy, az itthoninál jóval nagyobb stresszben telt volna, ami óhatatlanul meglátszana az egészségemen és az emberi kapcsolataimon.
Ezek szerint nem bántad meg, hogy itthon maradtál.
Egyáltalán nem. Igazából mindegy, hogy hol, kinek énekelsz. A lényeg, hogy élvezd. Énekelni jó, énekelni remek érzés.
Úgy látom, békében élsz önmagaddal…
Tosca mondja az imájában: „Tisztán éltem, híven szerettem, Én szándékkal senkinek bajt nem okoztam…” Én meg azt mondom: jól érzem magam, elégedett vagyok, tiszta a lelkiismeretem. Két év múlva hetvenéves leszek. Talán megengedik, hogy egy szép főszereppel (például Edgardóval a Luciából) ünnepelhessem. Most arra „gyúrok”. Igyekszem addig formában tartani magam. És akkor majd Pál apostol (kissé módosított) szavaival elmondhatom: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hangomat megtartottam.”
