Egyszercsak látogatni kezdett. Nem magyarázta meg. Becsöngetett, ajtót nyitottam, nyeltem, nem tudtam megszólalni.
Mind a kettőnknek vörös lett a feje, épp mint az első találkozáskor. Ő most is nyomban fölnevetett, én meg most sem tudtam, elkomorodtam, a homlokom ráncoltam, ő meg a téli szoknyája végét fölemelve belépett abba a lakásba, ahol akkor laktam, ahhoz három lépcsőfokot kellett lelépnie, onnan beviharzott a fűtött szobámba, ledobta bundáját a székemre, ahol addig írtam, hólatyakos csizmáját is mindjárt lecsavarta, lekapta egyiket a másik után, és felugrott az ágyam tetejére, akár egy nagyfenekű macska, mielőtt késedelem nélkül pucérra vetkezett volna – nem kellett bejelentenie, még a blúza első kapcsához sem ért, amikor a nevemnél pontosabban tudtam már, hogy azért jött, és meg sem fog szólalni, amig itt van, csak a teste lesz, az tölt be majd mindent, ahogyan akkor sem szólal meg, ha náluk üldögélek, hanem csak a teste van, míg én úgy teszek, mintha a barátommal beszélgetnék a férjével, akit ő árva pillanatra se hagyna magára, szorosan mellette ül mindig, én meg ott vagyok velük számtalan estén át, nemigen hagyja el szó a szájacskáját, hanem néz, amíg bír, nagyokat nevet, aztán lehajtja a fejét. Hogy ne lássuk a szemét? Én ne lássam? Ma azonban eljött: szembesíteni akar avval, ami a teste valóban. Mert már úgy lapozgat a fejemben a testéről szóló képek között, ahogyan én is szoktam, és dühíti, amit lát. Azt akarja mondani – vajon mit? Nem tudtam.
Azért jött, mert még mindig nem tudtam.
Aznap tanultam meg, hogy bár a nők, ha méltók magukhoz, nem adják tanújelét annak, nem törődnek vele, hogy mit gondol róluk az, akinek ők nem akarják magukat odaadni, de azért fontos, ha a férfi fontos - mármint nekik, az édes jó szivüknek -, még ha nem is úgy, ahogy a férfiak szeretnék, de mégis fontos; nekik azt tudni kell, hogy mi vajon helyesen képzelődünk-e róluk? Őket akarjuk? Biztosan?! Vagy akárkit, egy bárki mást? Nagy hiba, piszkolás. A meg-nem-történt szerelem összekoszolása. Férfi guánó. Kitakarítandó. Nem tűri, hogy az éhező szívem ne vele legyen összemaszatolva, ha már idáig jutottam, ha idáig züllöttem, hogy már véle álmodom, nem tudok megkapaszkodni sehogysem a lejtőn, legalább a valósághoz tartsam magam.
Hozzá.
Azt lássam benne, akit látni kell.
Ha meg ahhoz nincs erőm, vájjam ki a szemem.
Azért jött.
Először a mandzsettáit gombolta ki, utána kagylófehér nyersselyem blúza gombjait, a legfelsőn kezdve, de nem sztriptíz-táncosnő módjára, egyáltalán nem lassan, nem is dühösen, nem megbotránkoztató, leckéztető, vagy zavarba hozni vágyó szándékkal, nem is azért, hogy megszégyenítsen, vagy a tűrhetetlenségig felkorbácsolja a vérem - azon már egy éve túljutottunk, illetve éppenséggel nem juthattam még túl, nem is fogok, hiszen természetesen csak képzeletben történik, ami történik, ezt mind a ketten tudjuk, de mikor a tekintetünk összekapcsolódik, a többi mellett erre is sor kerül, oh, naponta ezerszer -, beront hozzám kihevülve, piros foltokkal a nyakán, mint most, felpattan az ágyam tetejére, annak is a kupacba pakolt ágyneműje sötétkék polár takaróval takart dombjára, a sarokban álló hangulatlámpa szelídsárga fényében, igenis hogy direkte előttem, ez a bitang meztelenre vetkőz - azért, hogy lássam, őt, ne csak nézzem, végre fogjam fel, éljem át a testét, legalább lélekben, hogy azután szellemben képes leszek-e, hát azt ő nem tudhatja, azért ő már nem kezeskedik, de az viszont halálkomolyan – jóval túl a szexen, meg még innen is – fontos neki, hogy – ha már! - tudjam, én valójában mit akarok tőle.
Azért meg is teszi, ami tőle telik: blúzából a két gömbölyű karját és széles barna vállát úgy szabadítja ki, akár az eleven igazságot, amiképp a századfordulón a szüfrazsettek, mondjuk a női rabszolgaság intézménye ellen küzdő dámák valamely Dél-Afrika felé tartó tengerjáró fedélközi homályában, haragjukban puszta kézzel tépik fel szorosan egymás mellé szegezett léceit egy ostoba ládának, aminek börtönében valamely élő, eleven, lélegző, halálra rémült nőtársuk, embertársuk, másfelől mégiscsak - még itt is - hibátlan húsú négus szépség, rabszolganő, óriásnő reszket. Egy pasa rendelése. Egy pasi rendelése. Ám Ágnes nem négus és nem is óriás. De óriási nő. Itt-ott vörös. Aranyvörös pihék. Vöröses szőke. Elakad a szó.
Ági ő maga.
Így, pontosan így: mindenével együtt! Ez a maga Ági nem is hasonlít a felöltözött Ágnesre. És csak most fogom fel, valójában azért jött, hogy a különben számára is botrányos és felfoghatatlan húsát jól megfontoltan a pofámba nyomja, no persze nem konkrétan, bár talán úgy is, abban az értelemben, hogy ha ugyan a telibe-karambolt most talán még elkerüljük is, a barátság és a kölcsönös emberség okán, haha, hohohó, de azt nem kerülhetjük el, hogy
– mindjárt megmondom, mit.
Addig is szerelemnek nevezem.
Hahaha.
Azt nem kerülhetjük el, hogy miután ingerülten szétkapcsolta nagysleppű szoknyáját, ki is taposta magát belőle és letaposta a pamutnak tetsző, valójában szerintem ehetően finom libapötyi-zöld harisnyanadrágját, amit a szikrázóan szép valaga legszélesebb pontján erőteljesen meg kellett azért rántania, hogy utána viszont a tenyere valami egészen különösen bravúros, rollnizó mozdulatával, egyetlen kurta kézsimításával a tomboló talpa alá pöndörítsen, amit, mondom, sajnáltam, mert ha lehetséges, hamm, bekaptam volna, de a látvány ízét megmérgezte a féltékenység felszökő, felpukkanó gejzírje: hát hogy tudja így levenni?! Napjában mégis hányszor veszi le? Kiknek szokta? Minden este ez megy?! Férjnek ilyet lányok-asszonyok nem szoktak csinálni!
Vagy igen?!
Lefosztotta magáról a láthatatlan bugyit, ez áttetsző valamit, amit nem láttam tisztán, fölösleges is lett volna, már káprázott a szemem bele, ennyi sok szépségbe, és az ágy tetejéről, a fejét fölvetve, haját a szeméből kifújva a szemembe nézett, így újra belém nézett komolyan, szomorún, éppoly izgatottan, amilyen bús, ámbár fölkavart lélekkel én álltam, miközben megpróbálta két karjával átfogni a testét, igazán nem takargatni óhajtva azt a rengeteg mindent, aki ő, csupán megpróbálta a szemembe kapaszkodva ráncba szedni önnönmaga izgalmasan eleven, ártatlanul izgő-mozgó, tenyérbefoghatatlanul sok meg sokféle húsa társaságát, nem cáfolni szándékozva annak valóságát, mint oly sok nő teszi, aki nem ér föl önmagához, aki elhitte akárkinek, hogy a nőnek a lelkével cáfolnia kell és szükséges a testét, mintha lehetne, mintha volna az emberben bármi is, ami megcáfolhatná azt, mondjuk a nő tekintete, az égi nemtudommije.... De mi megmutatjuk egymásnak magunkat abban a pillanatban, amikor egymásra pillantunk.
Egyszerre rántjuk le egymásról a ruhát.
