Rákász Gergely koncertorgonista Valcer és szerelem címmel hozta el az érzelmek varázsát Brassóba. A fiatal zenészt látványkoncertje után kérdeztük klasszikusokról és kortársakról.

A fiatal zenész látványkoncertjén a nézők különleges kamerák segítségével követhették a kivetítőn az ujjak és a lábak játékát, emellett a darabokhoz készült tánc- és képzőművészeti betétek jelentek meg a vásznon.


„Hogy mi a koncertorgonista ismérve? Hát az, hogy folyton költözteti a fogkeféjét, és nem csak a templomban játszik. Nehéz a komolyzenét megemészteni, de ha jó a körítés, akkor könnyebb. Erre fogok törekedni ma este” – mutatkozott be az előadó, aki az eljátszott művekhez zenetörténeti kommentárokat fűzött. A koncertet követő beszélgetés terítékén spenót, illetve minden, ami művészet.

Hogy indult a klasszikus zenei karriered?

A járókám mellett volt a lemezgyűjteményünk, és mire anyuék észbe kaptak, megettem Händel Vízizenéjének a lemezborítóját. Ez egy életre meghatározta a pályafutásomat. Ennek fele sem tréfa, de még komolyabbra fordítva a szót, én előbb hallottam klasszikus zenét, mint popslágereket, mert olyan családban nőttem fel, ahol a szülők mindketten amatőr klasszikus zenészek. Aztán a Jóisten is a tenyerén hordozott, és olyan irányba igazgatta az életemet, amerre nekem a legjobb volt. Mindig azzal találkoztam, akivel kellett, azzal harcoltam, akivel kellett. Valahogy úgy alakult, mint mikor az isteni játékosok meglöknek egy billiárdgolyót az asztalon, és az beleesik abba a zsebbe, ahol a klasszikus zenészeket gyűjtik. Hát így történt. Ha a másik zenetanárhoz kerülök az általános iskolában, akkor nem leszek zenész. Hogyha más ellenséget kapok, olyat, aki el tud pusztítani, szintén nem így alakult volna az életem. De így épp ellenkezőleg, meg tudott erősíteni elhatározásomban a sors, ahelyett, hogy eltiport volna. Volt egy kollégám, aki mindent megtett azért, hogy ne legyek sikeres. Letépkedte a plakátjaimat, bemószerolt a papnál, mindenféle hazuságokat terjesztett rólam. Külön püspöki engedély kellett ahhoz, hogy megtarthassam a koncertemet, de a püspök úr átlátott a szitán, és megadta. Éppen ezt a koncertet hallgatta meg az amerikai orgonista, David DiFiore, aki odajött hozzám: „Fiatalember, én egy kukkot nem értettem abból, hogy maga itt mit mesélt, de olyan hangulatot teremtett, hogy ha ezt meg tudja csinálni angolul is, akkor én várom Amerikába!” Annyit már gagyogtam akkoriban angolul, hogy el nem adtak volna, de azért egy koncert moderálásától még távol álltam, úgyhogy beiratkoztam egy nyelviskolába, és Amerikába is ezt a beszélős koncertet vittem el.

Más az amerikai közönség, mint a hazai?

Más is meg nem is. Azért nem más, mert szinte minden a művészen múlik. Ha a szívét-lelkét kiteszi, ha látja rajta a közönség, hogy mindent megtesz azért, hogy ők boldogan és feltöltődve menjenek el, akkor mindent elnéznek a művésznek, mindennek örülnek és befogadóak, teljesen mindegy, hogy Mexikóban, Amerikában, Erdélyben, Magyarországon vagy Németországban van a koncert. Másnak pedig azért más, mert mindenhol különböző a habitusa a közönségnek. Amit Amerikában tanultam, és őrült jó, hogy az emberek mindig örülnek valaminek, és soha nem valami ellen, hanem mindig valami mellett állnak ki. Mindig a pohár tele részét nézik. Építő, előrevivő gondolkodásmódot találtam ott, megtanultam, hogy nem vaskalapos és karót nyelt, hanem emberközeli módon kell hozzáállni a klasszikus zenéhez, mert azt nagyon szereti a közönség.

Több év után hazajöttél Amerikából. Miért döntöttél így?

Egy adott ponton túl az ember el kell kezdje befele írni az életrajzát. Egy ideig nagyon fontos, hogy mi van a CV-dben, kiktől tanultál, hány országban volt fellépésed, hányan hallgatták a koncertjeidet, stb. De egy idő után ez már nem annyira lényeges. Mert vagy hívnak valakinek, vagy nem, vagy tudja a közönség, hogy ki vagy, vagy nem, felmész a színpadra, nyújtasz valamit, és az önmagáért beszél. Ez az a pont, amikor eljutsz a felismeréshez, hogy jól van, mindezidáig szüreteltem és arattam, de most vetnem kell. 2005-ben költöztem haza, amikor két álláslehetőségem is lett volna az AEÁ-ban, de egy internetes üzenetben belefutottam Wass Albertbe. Azt mondta: Azt üzenem a magyaroknak, hogy ez az ország kapott negyven évnyi agymosást, és hogy néppé gyúrtak egy nemzetet. Vegyék észre, hogy nemcsak az számít, hogy ki mennyi pénzt visz az országba, hanem az is, hogy ki mennyit tesz le egy közösség asztalára. Üzenem a magyaroknak, hogy legyenek újra nemzet. De ha itt Erdélyben vagy Magyarországon ezt így elmondom, akkor azonnal rámragasztják a nacionalista cimkét. Egy túrót! Amikor ezzel az ember külföldön, nyolcezer kilométerre a saját otthonától találkozik, akkor az mellbevágó. Én kaptam ettől az országtól szeretetet, szerelmeket, gyönyörű nyelvet, oktatást, lehetőségeket, most itt az idő, hogy én tegyek le valamit ennek a közösségnek az asztalára. Minden a hazatérés mellett szólt. És ezt egy pillanatig sem bántam meg, mert olyan mértékben hálálja meg az itthoni közönség, hogy nem valahol máshol zenélek, hogy az hihetetlen energiát ad. Így el tudok menni kisvárosokba is, amit nagyon fontosnak tartok. Ha Seattle-ben – ott éltem sokáig –, tartottam egy koncertet, lehet, hogy eljött rá kétezer ember, de annak a városnak az volt a 200. klasszikus zenei koncertje abban az évben. Ha eljövök Brassóba, lehet, hogy csak az 5., 10., 15. Hol jön létre nagyobb érték? Nézőszám szempontjából biztos, hogy odaát, de összességében... Ezzel az ember józan paraszti ésszel számol, és rájön arra, hogy ő értéket teremteni van itt, ez a művészi hivatása.


Klasszikusokat játszol nem klasszikus módon.

Úgy tekintek magamra, mint egy zenei fogyasztóra. Ha én unatkoznék egy koncerten, akkor azon a hallgató is fog. Ráadásul én még értem is, hogy mi történik a színpadon, a hallgató nem biztos, mert lehet, hogy orvos, matektanár vagy asztalos és nem zenész. Nekünk, klasszikus zenészeknek szembe kell nézni azzal a problémával, hogy azt várjuk a hallgatótól, hogy mivel 200-300 éves darabokat játszunk, legyen szíves, és ő is ugorjon vissza ugyanennyi évszázadot az időben, s lehetőleg viselkedjen is úgy, mint akkoriban az emberek. De a ma embere nem abban a tempóban él. A 21. századi ember egyszerre e-mailezik, facebookozik, telefonál és autót vezet, még ha nem is szabad. Ha azt várjuk, hogy ő átváltozzon 18-19. századi emberré, nem fog, és nem is jön el a koncertre. Ha a ma emberének játszunk, látványkoncertet szervezünk, lekötjük a figyelmét, a tudatát, a szellemét, a lelkét, és közben ápoljuk a szépérzékét azzal, hogy szép muzsikát hallgattatunk vele, akkor az az ő impulzusszintje nő, tehát nem fog unatkozni. Az a nehéz a klasszikus zenében, hogy olyan, mint a spenót. Mindenki tudja, hogy tápláló, mert tele van vitaminnal, és meg kellene enni – azaz értékes és csodálatos, hisz kétszáz-háromszáz éve hallgatjuk ezeket a dallamokat –, de olyan fura zöld, hogy mikor az első kanállal betennénk a szánkba, akkor mindig van egyfajta viszolygás bennünk. Ám ha az első kanál klasszikus zene ízlik az embernek, akkor utána a többi is könnyen csúszik.

Neked mindig a spenót volt a kedvenced?

Én mindig szerettem a spenótot. Belenőttem ebbe a közegbe, de pontosan azért találtam ki ezt a látványkoncertet, mert tudom, hogy azon szerencsés kevesek egyike vagyok, akik zongoraórára jártak, kórusban énekeltek, hallgattak klasszikus zenét. De az utca embere nem járt csellóórára, neki nem színes saláta mint nekem, hanem spenót a klasszikus zene. Amit nem ismerünk, az mindig egy kicsit visszataszító számunkra. Pontosan ezért mesélek a zeneszerzőkről a koncerteken, ezért vannak ezek a látványelemek a műsorban, hogy aki ide ma úgy szédült be, hogy életében nem volt klasszikus zenei koncerten, kedvet kapjon hozzá, hogy legközelebb is eljöjjön, s azzal a gondolattal menjen el, hogy én vajon eddig miért nem hallgattam ilyen zenét.

„A tehetség ma már nem csak abból áll, hogy az ember ügyesen eltalálja a fehéreket és a feketéket az orgonán”– nyilatoztad. Mi az, ami még kell hozzá?

Tele van a világ kallódó zsenikkel, akik brilliánsak ugyan, de valami mégis hiányzik ahhoz, hogy sikeresek legyenek. A tehetséget gondozni kell. Ha nincs a tehetség mögött szorgalom, akkor hiábavaló. Száz óra gyakorlás a pincében – ott van a gyakorlóhelyiségem –: öt perc a színpadon. És ezt a száz órát nem lehet megspórolni, hiába tehetséges valaki.

Csajkovszkijról mondták, hogy ő vállat vonva, a kritikával nem törődve, felfele játszott. Mennyire tudod ezt a hozzáállást megvalósítani?

Ma már egyre könnyebben. Minél idősebb vagyok, annál kevésbé érdekel, hogy ki mit írkál össze rólam. Amikor először meséltem a koncertemen, akkor a kollégáim azt mondták: olyan rosszul játszik, hogy beszélnie kell. Amikor pedig később az első látványkoncertem volt, egy másik kolléga azt írta: olyan rosszul játszik, hogy vetítenie kell. Akkor ez nyilván nagyon fájt, mert még kevésbé ismertem az emberi rosszindulatot, de azóta sok idő eltelt, és én jobban belelátok a lélek sötét oldalába, úgyhogy már nem tudnak megbántani. Ami számít: hogy engem ma megtisztelt a figyelmével 250 ember, és hogy ők mosolyogva, boldogan mentek haza. A klasszikus zene, de egyáltalán a művészet különben sem arról szól, hogy túlanalizáljuk, szedjük miszlikekre, mikroszkóp alatt vizsgáljuk meg, majd írjunk róla egy vastag könyvet. Elveszíti a lényegét, ha akadémikusan közelítjük meg és szétcincáljuk, inkább megérteni és megszeretni, majd utána – bármilyen csúnyán hangzik is – használni kell. A nyárspolgár gondolja azt, hogy a művészet házi feladat, amit meg kell oldani, s ha megvagyunk vele, akkor lehet fontosabb dolgokkal foglalkozni. A kultúrlény tudja, hogy a művészet a lélek tápláléka, és ha hiányt szenvedünk benne, akkor technokrata nemzedék lesz belőlünk, olyan, amilyenek vagyunk is sok esetben. Az én zeném lényege, hogy a művészet győzzön a hétköznap fölött.


Ravel kapcsán mondtad, hogy a művészetnek építőnek kell lennie. Romboló is lehet?

Igen, romboló is lehet. Akkor, amikor arról szól, hogy van egy művész, aki valamilyen óriási problémával küszködik, és azt a színpadon éli meg, s az egész produkció egyfajta pszichoterápiaként funkcionál, nekem pedig végig kell nézni az ő örjöngését, önmarcangolását és színpadi halálát, esetleg újjászületését. Köszönöm szépen, de én mint néző, ebből nem kérek. Oldja meg, menjen el egy pszichiáterhez. Értem én, hogy a művésznek a belső énjéhez kell fordulnia, és a saját gyökereihez kell visszatérnie, a saját problémáiba kell kapaszkodnia, mert minél inkább tud azonosulni egy helyzettel, annál jobb és érzékletesebb lesz az előadás, de amikor ez átváltozik és öncélú meghökkentéssel keveredik, az már nem jó. Ez az az eset, amikor az ember kiállítja a vécécsészét és műalkotásnak titulálja. Annyi meghökkentő dolog van a világon. A művészet építsen, és akkor meghökkenünk saját magunk attól, hogy milyen szűkös és szürke volt addig a világunk, amíg nem volt benne értékes és szép művészet.