Vajon hatással van-e a készülő művekre a közeg, melyben születnek? Az asztal lapjának filcborítása, a fiók fogantyúja? Íróasztalkultúra sorozatunk harmadik részét olvashatják.
Miután elmerengtünk a megfelelő tollakon és a tökéletes noteszeken, érdemes hátradőlni, és ránézni a teljes történetre, avagy íróasztalkultúra mozgalmunk tényleges témájára: magára az íróasztalra. Olvastam valahol, hogy Nádas Péter íróasztalán tökéletes rend uralkodik, míg Esterházy Péter asztalán irtózatos káosz. Lehet ez csak pletyka. Vajon hatással van-e a készülő művekre a közeg, melyekben születnek? Persze hallottam én is, hogy a zseni átlátja a káoszt, de vall-e róla a káosz maga, és az ahogyan átlátja?
Danyi Zoltán íróasztala sokáig egy nagy, hófehér lap volt, amire feltette kicsinyke fekete laptopját, még kisebb fekete noteszét, s a fehér alapon e két fekete négyzet tökéletesen illett a magát fegyelemre és figyelemre szoktató írói attitűdhöz. Aztán beázott a lakás, nagy szürke vakolatdarabok hullottak asztalára, s vastag por ült a fekete noteszekre. Hirtelen minden olyanná lett, mint kedves festőjének, Krajcsovics Éva képeinek legszebb darabjain, és ő valami különös elhatározásból ebben a porban és káoszban kezdett kicsiny fekete laptopjába különös drámákat írni, fekete noteszébe pedig – miközben tollhegye alatt sercegett a por – alig észrevehető, ám annál fénylőbb verseket. Aztán, amikor kész lett, hátradőlt, s egyszerűen lefújta őket, amivel ezek az írások is eltűntek szemünk elől. Csak néhány munkás - akik mindeközben próbálták a leszakadt plafont befoltozni -tudtak arról, hogy az elszálló porban dráma és költészet lakozik.
Íróasztalt lehet venni nagy áruházakban, asztalosokkal csináltatni, lehet szekrények ajtajából fűrészelni – nem oly régen, még magam is így eszkábáltam egyik asztalom –, és lehet egyszerűen csak leülni mellé, és ott maradni. Második budapesti otthonunkban így maradtam egy asztal mellett öt évvel ezelőtt. Nem az enyém a lakás, nem az enyém az asztal, éppen csak megőrzésre kaptam itt mindent, mint ahogy valójában semmi sem lehet teljes egészében miénk az életben.
Az íróasztal szent hely, oltár, de egyben játszótér is, csaták helyszíne, lelkünk tükre. Hamvas Béla azt írja esszéjében: „A művész, a költő, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár.” – és, hogy félre ne értsük hozzáteszi: „nem kíván pedantériát”, sokkal inkább meghittséget és az írás kultuszának ismeretét. Én azonban láttam olyan íróasztalokat, sőt dolgozószobákat magyar költőknél, amelyek közelében jó volt lennem. Szívesen néztem körül Tolnai Ottó, Jász Attila, Tóbiás Krisztián asztalán, mindhárom másmilyen volt, s mindhárom tökéletes harmóniában volt azzal, aki használta. Lelkük tükre volt asztaluk, létüké szobájuk.
Így néztem kívülről saját környezetem is, amelyet inkább ösztönösen alakítottam, s amelybe a véletlen, a sors is beleszólt. Hiszen mondom: itt semmi sem enyém, mégsem véletlen, hogy itt ülök. Felemelem tekintetem a tollakról és noteszekről, s nézem-nézem asztalom, s mintha tükörbe néznék. Száz esztendős is elmúlt már, a filcet rajta cseréltem, titkárok és pszichológusok asztala volt talán korábban. Itt-ott már feljött a borítás, van ahol zárat cseréltek benne, de kulcs már egyik fiókhoz sincs. Végtelen sok papír, notesz, jegyzet, irat fér bele, fiókjai oly mélyek, hogyha valamit beleteszek csak egy év múlva találom meg. Néhány könyvem - melyekkel épp foglalkozok -, és számítógépem mellett van itt pár felesleges tárgy. Néhány játékos emlék, vagy éppen két szobor. Az egyik Rabóczky Judit drótból hajlított duci nője, a másik Retkes Máté ladikjai közül a „Házasság”. Mindkét szobrászt és szobrot szeretem. Előttem egy fotó, egy rajz, két idézet. Néha kiragasztom penzumaimat, máskor csak pár képet, amelyek motiválnak éppen aktuális munkáimban. Nézem asztalom és környezetét, és látom, hogy többet árul el rólam, mint ahogy öltözködök. Misztikus élményem is kötődik hozzá.
Amikor megkaptam első néhány példányát Gül Baba könyvemnek végignéztem valamennyi oldalát, s azt vettem észre, hogy a hatvanadik oldal három rózsája ismerős. Ültem itt és azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ilyen ismerős e három rózsa, amit Szarka Fedor Guido rajzolt, s ami aztán az egész könyvön végigvonul, mint vezérmotívum? És akkor rájöttem. Öreg íróasztalom középső fiókjának kis fogantyújáról, amin ott van a három rózsa. Ugyanolyan három rózsa. Ugyanaz a három rózsa. Azonnal felhívtam Guidot, hogy „Mondd, drága barátom, ezt most szándékosan csináltad vagy véletlen?” - „Mit?” – kérdezte, s csak akkor hitte el, midőn már saját szemével is láthatta. Ezen az asztalon írtam a Gül Babát, s íme a könyv illusztrátora, valami különös misztérium folytán belerajzolta könyvembe íróasztalom aprócska, de annál jelentősebb részletét, mely mindeddig fel sem tűnt. Vajon mindig is ott volt ez a három rózsa, Gül Baba három rózsája az orrom előtt, vagy csak közben varázsolódtak rá a fogantyúra?
Az imagináció a legnagyobb erő. Rögtön a szeretet után.
