Népi hőst az utókor csinált a betyárokból, a valóságban vér és erőszak kísérte tevékenységüket. Az utolsó pillanatban akadályozták meg azt is, hogy maffiává szerveződjenek.

A betyár szó eredetileg "hetyke, virtusos, bátor" legényt jelentett, aki csak szezonálisan adta fejét kenyérkereső munkára. A XIX. században viszont már olyanokat takart, akik a társadalom számkivetettjeiként részben tudatosan, részben kényszerűségből vállalták a bűnöző életmódot. Két fő típusuk különíthető el: az egyik az alföldi nagyállattartáshoz és -kereskedelemhez kapcsolódó pusztai lovas betyár, a másik pedig a hegyvidékek csempészésből, lopásból, rablásból, útonállásból élő, gyalogosan vagy szekérrel közlekedő erdei rablója volt – írja blogján Fónagy Zoltán történész.

Csak kisebbségük lett főállású bűnöző, többségüknek volt valamilyen legális kenyérkeresete, és csak alkalomszerűen csatlakozott az egy-egy nagyobb erőszakos bűncselekmény elkövetésére szerveződő bandához. A leghírhedtebb reformkori rablótámadásban Sobri Jóska bandája 1836. december 8-án 6800 forintot, 16 fegyvert, 4 aranyórát és "asszonyi drágaságokat" zsákmányolt Hunkár Antal szolgagyőri kastélyában. A katonaviselt, tekintélyes táblabírót a betyárok cselédségével együtt a pincébe zárták, amíg "kitakarítottak". Vakmerőségükkel egyébként Sobriék kihívták a végzetet: elszánt üldözés kezdődött, ami pár hónap alatt felmorzsolta a bandát.

A betyárbűnözés évszázados fennmaradásának természeti feltételei is voltak. Az iparosodás előtti Magyarországon hatalmas kiterjedésű, a civilizációtól érintetlen, társadalmi ellenőrzéstől mentes, az idegenek számára életveszélyes területek (erdőségek, mocsárvilág, puszták) léteztek. Ezek szinte tökéletes biztonságot nyújtottak az azt ismerőknek. Hiányzott a siker esélyével fellépni képes állami bűnüldöző szervezet is. A rendvédelem szervezetét a csendbiztosok és pandúrok alkották, s vármegyénként széttagoltan épült fel: hiányzott belőle a szakértelem és akadozott az együttműködés.

A betyárvilág hosszú létezése tehát egyáltalán nem a népi támogatottságnak volt köszönhető. Ugyanígy az első betyárlegendák sem a népköltészet szülöttei voltak: élelmes városi könyvkiadók, nyomdászok szedették versbe rímfaragókkal részben mendemondákból, részben a bírósági eljárások során kiderült tényekből a híres betyárok élettörténetét, s a pár lapos füzetkéket néhány krajcárért a vásárokon árusították ponyváról. A tematika valamivel később - lényegében már a betyárvilág letűnte után - bevonult a magasabb városi kultúrába is, a regényekbe és a népszínművekbe.

A XIX. század vége felé az elérhetetlen területek a nagy vízrendező munkák - folyószabályozások, mocsárlecsapolások -, valamint a vasútépítés következtében összezsugorodtak. A kiegyezés után a hatóságok is a „sarkukra álltak": a kormány 1869 elején Ráday Gedeon grófot küldte Szegedre rendet teremteni. Igen komolyan vette a feladatát, 2-3 év alatt drákói szigorral számolta fel az alföldi betyárvilágot. Egyes történészek szerint ekkor már egy maffia-jellegű "fejlődés" lehetőségével is számolni kellett, mivel már mutatkoztak jelei a bűnözés és a helyi közhatalom összefonódásnak.

Több részletet a hajdani betyárvilágról ide kattintva olvashat a Mindennapok története blogon.