Hogy a lufit fújták nagyra vagy csak mi vártunk túl sokat, nem tudjuk, az Arctic Monkeys első hazai buliján azonban az öröm éppen hogy csak több volt az ürömnél.

A britek már sokféle zenekart emeltek a józan gondolkodásnál is magasabb piedesztálra, az Arctic Monkeys azonban több tekintetben is túltesz mindegyikükön. A Smiths-t az aktív esztendők számával sikerült leköröznie; a House Of Love-ot azzal, hogy nem ment tönkre két lemez után; a Stone Roses-t azzal, hogy a második stúdióalbuma nem lett egy nagy halom szemét; a talán legnagyobb fiatalkori példaképének tekinthető Oasis-t pedig azzal, hogy a karriere még akkor sem hajlott dühítő nagyzolásba, amikor a csapat végre megkaparinthatta a világsikert. A Majmok hosszan tartó kereskedelmi és művészi diadala pedig igen könnyen megmagyarázható: a Morrissey/Marr, Brown/Squire, Chadwick/Bickers, Gallagher/Gallagher (sőt még akár: Barat/Doherty) zenészpárosok villanykörteszerű izzása és kiégése eleve kárhozatra ítélte a köréjük gyűlő produkciókat, Alex Turnerrel viszont nagyon senki sem vitatkozik, ha egy mozgásképtelenre szívott Sabbath-riffről vagy a sheffieldi kurvák mindennapjairól van szó. Ugyanis bár az abszolutizmustól nagyon távol áll mindaz, ami a csapaton belül zajlik, kimondatlanul is egyértelmű mindenkinek, hogy az énekes korai szófosása és a sivatag által elködösített szemlélete nélkül a kvartett sem lenne több néhány wannabe kölyöknél, akik a Definitely Maybe hatására akartak rock & roll sztárok lenni.


Az alma aztán az idők során nagyon messze esett a fájától, vagy legalábbis attól a helytől, ahová ültették. Az iparváros bűze és Mike Skinner gitárra való leképezése után ugyanis a Monkeys egy teljes egészében Los Angeles-i együttes lett, pontosan azt követően, hogy a nagyfiú Josh Homme megrontotta az angol kisfiúkat, egy fontos vízválasztót kényszerítve ki ezzel a még képlékeny karrierükben. Jól bizonyítja ezt, hogy a csapat a mindezidáig legmélyebb pontjaként elkönyvelhető, a QOTSA-vezér felügyelete mellett (is) felvett Humbugot követően nem csak a korábbiaknál unalmasabb és férfiasabb, de sikeresebb dolgokat is produkált - a tavalyi AM album például a Billboard 200 hatodik helyéig jutott, ami pedig azt jelenti, hogy volt minimum egy olyan hét, amikor az Arctic Monkeys volt az Egyesült Államok hatodik legnépszerűbb produkciója. Ez pedig nagy szó pár olyasvalakitől, akik annak idején még ifjúként hódították meg Nagy-Britanniát néhány zajos demó és egy myspace-fiók segítségével. A zenekar első itthoni fellépése azonban nem azért volt kiemelkedően fontos, mert így végre tényleg egy ***aktuális*** és természetesen ***EREJE TELJÉBEN LÉVŐ*** csapat lépett magyar földre, hanem azért is, mert ennek a laikusok által indie-nek nevezett rockos, poszt-punkos hullámnak nálunk is volt egy olyan erős szubkulturája, ami fétisként tekintett a kicsit mindig is túlnyomott Whatever People Say I Am That’s What I Am Notra, és amelynek a tagjai már felnőttek annyira, hogy ki tudják fizetni az amúgy simán irreálisra belőtt napijegy árát.


Nem kellett nagy AM-esnek lenni ahhoz, hogy nagyon várjuk a fellépést: számomra például mindig voltak érdekesebb zenekarok is az adott korból, mégis el-elkapott a hév, amikor az esemény napján nézegettem a teljes YouTube-koncerteket, amiket talán nem kellett volna. A már Jesus & Mary Chain szerűen rugalmatlan setlist Sopronig nem sokat változott, így pedig nem csak meglepetés nem ért, de azt is újra végig kellett várnom, ahogy a sokszor uncsi tavalyi lemez dalainak kb. 90%-át eljátszották, szemben a banda egyértelmű művészi csúcsának tekinthető Favourite Worst Nightmare rongyos három számával. Persze ez még kiküszöbölhető lett volna, viszont sajnos se az nem segített, hogy Alex Turner vagy nagyon be volt baszva vagy pedig jól játszotta el, hogy igen; sem az, hogy túl sok lelkesedés nagyon egyik tagból sem tükröződött – így pedig az alaphangulat eleve nem volt annyira ünnepélyes, amit egy generációs jelenség első látogatása alapján várna az ember. Ám talán ennél is nagyobb gondot jelentett az, hogy világossá vált, mekkora csapdában is van az együttes - egy jó nagy identitáskrízis kellős közepét tapossa ugyanis, ahol a kora huszonéves villámhadjárat szerzeményei feloldhatatlan ellentétben vannak az aktuális csizmás-elegáns amcsi ideállal. Így a régi slágerekkel az volt a baj, hogy velük a csapat már nemigen tud azonosulni, az újakkal pedig az, hogy azok meg sajna nem annyira jók. A kvartett hozzáállása azonban érthető, Jim Morrison-kinézettel és hátrapomádézott hajjal egyszerűen már nem lehet hitelesen arról énekelni, hogy a bloody maryből hiányzik a Tabasco. Ennek ellenére mégis kicsit csüggesztő volt, hogy egyedül talán Matt Helders mutatott némi alázatot a múlt és a nyomorult magyar helyzet iránt, ami nem csupán hibátlan dobjátékán, de a ruháján is látszott: talán csak ő nem felejtette el, hogy jöhetnek a pálmafák, a forró homok meg a világsiker, ő akkor is csak egy észak-angliai suttyó marad.

Mindazonáltal könnyen lehet, hogy csak én gondolkoztam ilyen hülyeségeken, illetve indultam neki ekkora elvárásokkal a dolognak. A barátnőmnek, a kempingben cigipapírt kereső fiúknak és a magyar internetnek is tetszett a koncert, ami ugyan nem volt rossz, viszont a Brianstorm utolsó 20 másodpercén és a záró R U Mine-on kívül én csak fenntartásokkal tudtam szeretni. Sőt, az aktualitás és a jókor-jó-helyen helyett pont azt érzem, hogy a lehető legrosszabbkor jött a zenekar: akkor, amikor nem tudja, hogy az Atlanti-óceán melyik oldalához kéne tartozni, és amikor világhódító amerikai rockszörnyként még nem képes viselkedni; pattanásos, sóderlökős tinibandaként viszont már nem.