Egymás tekintete elől nincs menekülés. Testnek látjuk magunkat. Hát még a másikat! Merő test a lelkünk, vagyis merő lélek a micsodánk.

Mint mindenkié. Csak hát azoknak pofa be a sorsa, akik ezt tudják. Azok azt is tudják, hogy a többiek nem tudják. A legtöbben nem tudják. Ha tudják, elfelejtik. Ha nem felejtik el, nem tudják megtanulni, hogyan kell elhallgatni: nem belepusztulni. Nem elzülleni. Nem álszentnek lenni. A mi esetünkben Ágival még a civilizált köszönés is álszent. Tulajdonképp férfi és férfi között is az, bár egészen más okból. Szó sincs buziságról, már ahol éppen nincs. Valójában halálvágyról van szó, vérszomjról, megverekedésről. A farkasok őszintébbek. Az oroszlánok is. Nő és nő között sem lehetséges béke, amennyiben még vonzók. A lelkük vonzza egymást, ó igen. Megállíthatatlan szóáradat tör fel.

Köztünk nem.

A mi esetünkben csúf férfi az egyik test, világszép nő a másik lélek. És viszont. Tudjuk, mi kéne a másiknak, ha volna. Mivel nincs. Ez így ki van mondva köztünk azzal, hogy nincs. Nincs viszony. Nincs semmi. Meztelen vagyok, mint ő is előttem, éjjel nappal. Nem nézünk egymásra.

Hogy ha egy mód van rá. Általában nincs.

Például az előző pillanatban még eszembe sincs és a következőben meg már rajtam fekszik, ruhástól elborít mint Pompejt a Vezúv; fickándozom alatta, ezt ő mondja így, és nagyon röhög, én is röhögök, mi mást tehetnék? de azért szeretnék egyszer fölébe kerülni, csakhogy azt nem hagyja, legalább két okból, az egyik, hogy akkor nem tudnánk megállni, az teljesen világos, hogy meg ne csaljuk Dürert, ebben egyek vagyunk, tehát csak birkózunk, elkapjuk egymás szándékait és erőnek erejével visszafordítjuk, visszanyomjuk oda, ahonnan jöttek, mi által ízről-ízre, minden porcikánkban, tetőtől talpig átérezzük egymást, észleljük a kapálódzó embert éppúgy mint a kapálódzó majmot, aki már sikít, aki már morog, aki már fuldoklik és köhög, s kéri, hogy a másik, ha nem akarja megölni, már szálljon le róla, de hiszen te fekszel rajtam, Ági, mindjárt megfulladok, zihálok, adj egy kis levegőt, nem kapsz levegőt! villog a szeme, nem adsz te se nekem, nem adsz magadból semmit; de ő meg odaadja magát nekem, azt álmodom, az egész tömör, súlyos testét mindig és mindinkább, érezzem a hihetetlen mellét is teljes súlyában, és minden ékes, megfoghatatlan tulajdonságában a tűzvész-ölét is, ha már ilyen erkölcsös vagyok: az ölemmel üzengetek neki?!

Akkor tudjam meg, hogy az övé mit üzen rá.

És még mit mond, és még mit!

S hogyan fogja be az enyémet - és mijével. De ha ennek ellenére is nekem állna feljebb - meneküljek, ahova tudok. Úgysem tudok. Világ sírköve alatt fekszünk: az egyik a másikon. Kezdünk rosszul lenni. Mégse hagyjuk egymást. Ebben mi aztán egymásra találtunk. Ez a másik, amiért nem hagyjuk abba ezt a hülyeséget; nem gombolkozunk ki és nem követjük el az emberárulást.

Hogy jó hosszan szenvedjünk.

Ilyenkor aztán boldogok vagyunk. Azt képzelem.

Azt képzeli, mondja.

Nem tudom, világosan fejezem-e ki magamat. Évek hosszú során át ülünk egymás mellett s úgy teszünk, mintha nem egymást néznénk, nem egymás alatt rúgkapálnánk, piszok boldogan. Helyesbítek. Én rúgkapálok, ő meg sem moccan. Én maradtam a pillanatban, ő nem tud rólam semmit, nem is akar, nem piszkos a boldogsága, mivel nincsen néki énbennem semmije.

Ő a Samué. Ezt hasztalan igyekeztem memorizálni évek hosszú során, hogy ne röhögtessem már ki magam. Már hogy magam előtt. Tudtommal én Samu Simon barátja vagyok. Isten látja lelkem, ha egyáltalán, és - ugye mikor hogy - képes voltam tudatában lenni annak, hogy miféle piti és szánalmas és nevetséges bűnt követek el, mikor a legkedvesebb és talán legtehetségesebb tanítványom nőjébe vagyok...

Szerelmes?

Annál ez sokkal rosszabb.

Hogy hívják, amikor egy állat mindenáron fel akar falni valamit, egy csinos papucsot, de annyira, hogy nyüszít, és nem azért, mert azt nem lehet, tudja, hogy nem lehet, meg van neki tiltva, ő egyet is ért gazdája tiltásával, erkölcsileg helyesli, nem is neki való, bele a bendőjébe, ott undorító lenne az a szép, pomponjait hetykén fityegtető, hűséges papucs, annak álmába se jut eszébe, hogy egy házi kutya megegye miért? ezt magyarázni se kell, nekem kellene magamnak megmagyarázni, miért vetek szemet a legkedvesebb barátom élete társára, hogyan lehetek már ennyire barom? Ezeket mind tudtam, ha véletlenül kiment a fejemből az Ági.

Nem ment ki.

Holott igyekeztem örökké együtt látni őket magamban, még akkor is, ha nehéz, én együtt akartam látni ezt a két gyönyörűségesen tiszta és szép arcot, Dürert és Ágit, a mesebeli párt, hazánk legszebb házasságát, végtére is én egy öregecske költő vagyok, Pilinszky-epigon, mondják, mit akarhatok én egyáltalán nőtől? De különösen hogy ha e nő az egyik felebarátomnak a fele. Én nékik csak ismerősük vagyok, mit képzelek. Samu imádott ágyaspajtásának, Ági düreri tudású és szépségű férjének idősebb pályatársa, a fehér szakállú erkölcsi példaképe...

Szakadj le ég, szakadj a fejemre! Pokolba velem.

És akkor...

Jön Ági és megint rámveti magát.

Elborít.