Politika és költészet, civil öntudat, slam és rap. Közéletről, identitásról, társadalmi kérdésekről szóló rímek, és a vers, mint utolsó mentsvár. Závada Péter interjú.

Több műfajjal is foglalkozol. Jól gondolom, hogy ezek közül a slam poetry az, amivel a leginkább politizálni, hatni lehet?

Egyfelől igen. És ez azért van, mert verset nagyon kevesen olvasnak, illetve mert a vers manapság szakrális műfaj, nem szeretjük lealacsonyítani a politikához. Úgy gondoljuk, hogy azok a versek, amik aktuálpolitizálnak, értelemszerűen nem időtállóak. Másfelől a slam poetry mellett a színház is erősen politikus, a most készülő alternatív előadások többsége politizál. Pintér Béla, a Krétakör, Bodó Viktor mindig reflektálnak a jelenre. Végülis a színháznak ez a feladata, és ez már Shakespeare idejében is így volt. Még Mundruczó is politikus, miközben azt mondja, hogy csak társadalmi kérdésekről beszél. Meggyőződésem, hogy nem lehet szétválasztani a kettőt – itt persze nem a konkrét pártpolitikára gondolok. A verset, személy szerint, én is megtartanám ebben a kivételezett helyzetben, az az utolsó mentsvár, ahova el lehet menekülni a mindennapokból.



Ezt ennyire szigorúan el tudod választani magadban?

El tudom választani, igen. Nálam a vers jelenleg absztraktabb gondolatiságon alapszik, erős szerpet kap benne a vizualitás, a test reprezentációja, így nem engedi be, vagy csak nagyon áttételesen, tárgyak, hangulatok szintjén, a közélet dolgait. Tehát a vers logikája nem követi a mindennapi élet lineáris, ok-okozati összefüggéseit. Ezzel szemben a slam egy sokkal követhetőbb ívet jár be, érthetőbben beszél, aktuális dolgokról aktuális nyelven.

A közéletről szól a slam. Mennyire tud beleszólni a politikába?

Az elején tartottunk attól, hogy a slamet eluralja a politika. De végülis csak annyira folyt bele, amennyire civil értelemben szükségszerű és érdemes politikáról és közéletről beszélni. Molnár Péter, egykori Fideszes politikus, ma már a CEU szólásszabadság-jogot oktató tanára például egészen korrekt módon politizál a slammel. Feminista, antifasiszta, melegpárti nézeteit írja meg slamszövegekben és adja elő alkalomról-alkalomra. A slammel tényleg közel lehet kerülni a fiatalokhoz: pár száz, országos szinten esetleg pár ezer gyerekhez. Az ijesztő viszont az, hogy a szélsőjobbnak is erős a támogatottsága a fiatalok körében. Azt gondolom, hogy amíg nem működnek fiatal, szabadon gondolkodó, szerethető politikai szervezetek és aktivisták, addig a demokratikus oldal nem fogja tudni átlépni az ingerküszöböt. De sajnos azt látjuk, hogy a fiatalok többsége idegenkedik a politikától, és a slam mégiscsak egy művészeti-szórakoztatási tevékenység, amivel nem lehet és nem is érdemes célzott politikai üzenetet közvetíteni.


Célja a slamnek a politizálás?

Nem feltétlenül célja, de nyilván belefér. Más a „politikai” és más a „politikus”. A politikai nyíltan politizál, állást foglal, ami politikus, az pedig közvetetten, reflektáltan beszél többek között politikáról is. Érdekes módon az amerikai spoken word poetry például az emberi jogi mozgalmakból nőtte ki magát, így máig erősen megmaradt politikus jellege. Amerikában a mai napig számtalan emberi jogi, feminista, LMBTQ vagy interkulturális ágazat él – a slam nem más tehát, mint a szólás szabadságának egyik formája. De van a slamnek egy irodalmibb oldala is. Azt tartanám üdvösnek, ha a slam poetry egy olyan legitim műfajjá válna, ami szétbomlik ágazatokra, és egyfelől lenne egy avantgárd művészi-irodalmi irányzata, másfelől létezne egy erősen politikus vonala. Tehát ha az önkifejezésnek és véleménynyilvánításnak egy olyan formája lenne, ami testet ölthet különböző módokon, más-más problémákat tematizálva.

Melyik vonalhoz állsz te közelebb?

Egyértelműen az irodalmi vonalhoz. Nem áll szándékomban aktívan politizálni, bár azt gondolom, van egy bizonyos tűréshatár, ami fölött muszáj megszólalni.

Honnan az Akkezdet Phiai logóban a Dávid-csillag töredék?

Amikor a kétezres évek közepén újra erősödni kezdett Magyarországon a szélsőjobb, sokan félni kezdtek, és nem mertek többé Dávid-csillagot viselni. Saiid, aki a logót tervezte, erre egy provokatív választ adott. Az egyharmad Dávid-csillag azt jelenti, hogy a zsidóságunknak mi is, mint sok asszimilálódott európai zsidó, csak egy töredékét éljük meg. Se nem reklámozzuk, se nem tagadjuk, megpróbálunk vele egészséges összhangban élni.


Ért már negatív kritika emiatt?

Persze, már 2006-ban felkerültünk a kuruc.info-ra. De elég csak megnézni a Youtube videók, vagy az interjúk alatt a hozzászólásokat. A választások után a saját rajongóink közül is volt, aki zsidózó kommenteket írt.

A Kezdet Phiai névnek is van vallástörténeti vonatkozása?

Mindig lehet találni kultúrtörténeti kapcsolódási pontokat, de ebben ilyen direkt utalás nincsen. A logó később jött. A nevet már 16 éves korunkban kitaláltuk, és annak főleg amerikai gyökerei vannak. A kilencvenes évek rapcsapatainak eléggé patetikus nevei voltak. A feketék aktívan érdeklődtek a keresztény és muszlim gyökereik iránt, és ezért biblikus, vagy sok esetben az iszlámhoz kapcsolódó nevet választottak. Kamaszkorunkban ezt mi is nagyon izgalmasnak tartottuk. Úgy éreztünk, hogy Magyarországon a rapzenének nincsenek lefektetve az alapjai, és szerénytelenül úgy gondoltuk, hogy majd mi megcsináljuk. Olyan volt ez, mint egy irodalmi program: meg akartuk teremteni a saját kánonunkat, meghatározni, hogy kik az elődök, és melyek a legitim referenciapontok.

Az írásaidban gyakran ott van az Istenkeresés. Ez a zsidóságból jön?

Ez a gyökértelenségből jön. A családomban az egész zsidó ág kihalt. Nem maradt senki és semmi erről az oldalról. Apám családja sokkal tovább jelen volt, illetve jelen van az életemben, sőt, a szlovákságról apám könyveket is írt, így többet lehetett róla tudni. És akkor ott van ez a misztikus zsidó múlt, ami egy ponton ködbe vész. Nem vagyok vallásos, inkább a hagyomány, a dolog irodalmi vetülete érdekel. Az Istenkeresés valójában egy gyakran használt toposz, amihez ma már csak ritkán nyúlok.


Nehéz erről beszélni versben?

Manapság nem divat az alanyiság. Amit Petrinél „új érzékenységnek” hívtunk – egyfajta szociálisan érzékeny, pesszimista-egzisztencialista líra – ma már nem működik. És azt gondolom, hogy ez roppant veszélyes. A titokzatosság, az ikonszerűség, a szimbolizmus gyönyörű és rendkívül népszerű hagyomány, de az, hogy komoly életművek épülnek a ki-nem- mondásra, nem tudom, hogy nem veszélyes-e. Nem kockázatos-e remitologizáló költészetet csinálni egy olyan történelmi korban, amikor épp a múlttal való szembenézés, a jelen felelősségének beismerése volna a cél? Értem, hogy Petri öndestruktív volt, ivott és zűrös nőügyei voltak, de a dolgok Petrinél ki voltak mondva. Félrebeszélés helyett tabudöntögetés volt. Manapság, úgy látom, próbáljuk újra felépíteni az elefántcsonttornyokat, a halandók világába lecsábított költőt pedig újra visszaültetni a Parnasszusra. Félreértés ne essék, rendkívül izgalmasnak találom a fiatal költészet új-titokzatos áramlatait a szöveg szempontjából, de a közéleti megnyilvánulásaimban biztosan nem tudnám a társadalomból kivonuló költő ideálját követni.

Feladatodnak érzed, hogy határozottabban állást foglalj?

Emberként igen, a verseimben nem.