Sosem emeltünk panaszt a Kasabian lemezei ellen, ám a friss 48:13 megjelenésével, hacsak enyhén is, de változik a helyzet. A fiúk ugyanis kicsit visszavettek a tempóból.

A Kasabian az eddigiekben is igen megbízhatónak bizonyult mind az anyaföldjének számító brit szigetek, mind pedig a világ kortárs gitárzenekarainak tekintetében – ez azonban nem jelenti azt, hogy megítélése is annyira homogén lenne, mint albumainak színvonala. Ugyanis noha eddigi négy stúdiólemezén a leicesteri kvartett vakmerően vetette bele magát az elektronikával beinjekciózott rockba, népszerűségét tekintve sosem tudott tovább jutni a kontinentális Európa határainál, a ladrock Depeche Mode-jaként beletörődve abba, hogy ami (ha csak egy rövid ideig is), de sikerült saját felmenőinek, így az Oasis-nek és a Primal Screamnek, az nekik valahogy sosem jön össze. Persze ez a megjelenések arculatán nem igazán látszott, a két-három éves gyakorisággal előhúzott munkák jóleső változatossággal és angolos slágerérzékkel kerültek ki a Meighan-Pizzorno énekes-szerző páros, valamint az Edwards-Matthews ritmusszekció kezei közül, hol glames, hol klubos, hol pedig akusztikus elemeket beemelve az egyértelműen be nem skatulyázható stílusba, amely eddig három brit No. 1 korongot szült - azonban az, hogy a 2014-es 48:13-mal immár megvan a negyedik is, nem feltétlen a minőség szinten tartásának tudható be.



A mind-mind szórakoztató és kreatív Kasabian-Empire-West Rider-Velociraptor! albumnégyest követően ugyanis úgy tűnik, a formáció kicsit visszavett a tempóból, ami nem a még mindig tüzes hangulatú élő fellépésekben, hanem a friss anyag relatív semlegességében keresendő. Eleve a korong bevezetőjeként elhintett mellbevágó, mégsem túlzó pumpálású Eez-Eh vagy a megkapó, ám mégis kicsit sánta refrénnel bíró Stevie is mintha bizonytalan területen lépkedne, ami miatt enyhe tanácstalanság, illetve egy valószínűleg könnyen orvosolható szerzői zárlat érződik az anyagon, melynek mindazonáltal megvan a maga erős oldala is. A legtöbb refrén ugyanis még mindig rendben van, és a zajosabb oldal sem került elnyomásra a túlzott elektronika használata miatt, viszont sajnos sem azt nem értjük, miért kellett három átvezetővel, valamint egy nyíltan lapos hatperces számmal hígítani az összetételt; sem pedig azt, hogy a pozitívumok ellenére a részek ezúttal miért nem állnak össze egy erős egésszé. Mert sajnos ez a helyzet: távolról nézve a 48:13 egy némileg fáradt kiadványnak tűnik, amiből nem sok kedv tükröződik, és amivel pont emiatt az alapvető ismerkedési körökön kívül nem túl kifizetődő foglalkozni. Nem rossz, de annyira nem is jó; kicsit rutinos és lelketlen így a lemez, ami persze még mindig a megbocsáthatatlan kategóriáján innen van, ezért pedig bízhatunk abban, hogy pillanatnyi botlásról, apróbb pihenőről van csak szó.