Márai Remingtonja, Videoton dzsojsztik, Commodore Warlords, és egy Dunántúli zsákutca. Íróasztalkultúra sorozatunk negyedik részét olvashatják.

Miután végigtekintettünk tollainkon, noteszeinken, és magán az asztalon is, elérkezünk az íróasztal egyik legfontosabb és legelmaradhatatlanabb kellékéhez, ami egyszerre az író ember körfűrésze és köszörűgépe, fúrója, vésője és horonymarója: a számítógéphez.

Hamvas Béla és Márai Sándor természetesen írógépeket használt, utóbbiról pontosan lehet tudni, hogy Remingtont és Continentalt. Márai érzékenységére jellemző, hogy még New Yorkban is magyar ékezetes betűket rendelt új írógépéhez, de így is megjegyzi valahol: „Az írógép, amelynek billentyűivel mindezt írom, Amerikában készült, s noha magyar klaviatúrát csináltattam, a gyáros, kérdés nélkül, a betűk közé iktatott egy „$” jelet.” – gondolom biztos, ami biztos alapon. A magyar betűk a billentyűzeten egyébként neuralgikus pont az író számára, erről később bizonyosságot szereztem magam is, annak ellenére, hogy nekem már nem írógépeim voltak, hanem számítógépeim, hiszen 1981-ben születtem, tehát szinte az elejétől átéltem a személyi számítógépek forradalmát, a digitális fordulatot. Amit sokan kárhoztatnak, sokan elmarasztalnak, de én például kimondottan élvezem, hogy szövegeim jelentős része az elmúlt húsz évből digitálisan is visszakereshetőek.

Első számítógépem a mára ikonikussá vált VIDEOTON TVC volt, amely a maga nemében rendhagyónak számított. Ezen az iskola-számítógépen kezdtem tanulni, és máig felejthetetlen, amikor öcsémmel Forma 1-et vagy Ninja-t játszva beletörtük a beépített dzsojsztikot. Már a szó maga is lenyűgöz, oly régen mondtam ki, s talán le sosem írtam: „dzsojsztik” – gyönyörrel tölt el, különösen, ha a piros gombos, tapadókorongos, automata tüzelésre állítható verzióra gondolok... Na jó, csak vicceltem.

A kis dunántúli zsákutcában, ahol felnőttem Magyar Petinek volt először Commodore 64-e, hozzá jártunk át, aztán a Sári-testvéreknek lett előbb 286-os, majd 486-os gépe. Eleinte monochrome monitorral – ó, ismét micsoda szép szó: „monokróm”! – majd bejött a VGA, és az igazán nagy dobás: az SVGA monitor! Álló napokon keresztül tudtunk warlordszozni és Prehistoricot játszani, teljes elmélyüléssel. Utóbbi egy akció, előbbi egy körökre osztott, társas stratégia játék volt, mely a leginkább lekötött minket. Emlékszem, sorba ültünk a gép előtt, és sorra hódítottuk a várakat, építettük ki birodalmainkat. Egészen addig, amíg meg nem támadtuk egymást. Nekem sajátos technikám alakult ki hamar, felperzseltem saját váraimat, s mire elértek barátaim országom közepébe, annyira megerősödtem, hogy könnyen vertem szét a legyengült és megfogyatkozott támadókat. Csak később tanultam meg, hogy a történelemben ez nem ismeretlen. Ezért a stratégiámért még verést is kaptam, mondjuk csak módjával, mert hát barátok voltunk mi ott, a kis zsákutcában, és szerettünk együtt lógni. 10-12 évesek voltunk, és lenyűgözött az új lehetőség.

A Nintendo és a konzolok világa kevésbé vonzott, különösen miután megjelent az első Windows, és írásaimat először gépeltem be az iskola számítógépén. Mire középiskolás lettem beindult az Internet, megcsináltam az első honlapomat, amely a háló szemétdombján még mindig megtalálható valahol pár régi és rossz versemmel, melyeket kamaszként írtam.

Rendes, saját PC-re azonban sokáig nem volt pénzem, úgyhogy mindig a suli számtech-termében vagy könyvtárában lógtam. Főiskolára-egyetemre kerülvén (magyar-számtech szakon kezdtem) elég jól el voltunk látva Szegeden, mégis mikor az első albérletemet kivettem, elérkezettnek látszott az idő, hogy kamaszkori, egyébként kiváló programozó barátomtól – Doditól – nagyon nagy, baráti kedvezménnyel megvehettem első laptopomat. Ezt a kis gépet egyszerűen imádtam, bár csak hálózatról ment, kislemez meghajtó volt benne, rendszeresen lefagyott, de ott volt az albérletben íróasztalomon, lehetett rajta írás közben zenét hallgatni, és amikor kinyitottam, úgy érzetem: hihetetlenül menő. Ez volt talán az első, számomra igazán használható gép, amit követett még jó pár.

Amíg az Irodalmi Jelennél dolgoztam – és nem csak írtam, hanem az online felületet próbáltuk fejleszteni – két HP laptopot is elhasználtam, melyeket Erdélyből kaptam. Iszonyatosan fájt azonban, hogy bár szuper gépek voltak, egyiknek sem volt magyar billentyűzete. Persze beállítottam a gombokat, de azért az mégsem ugyanaz.

Végül hosszú kísérletezés után – és baráti támogatások révén –, eljutottam ahhoz a két géphez, amiket ma is használok. Jónás Tamás mondta egyszer, amikor borozgattam vele valamelyik albérletében a száz közül, hogy egy írónak nem azért kell Macintosh mert drága és menő, hanem mert néma. „Amikor írsz, ne zörögjön az ujjaid alatt más, csak a billentyűk kopogjanak tompán. A gép legyen elegáns, ha nem használod, akkor is szép.” - és ezzel, őrületen tehetséges és elvetemült költőbarátom: meggyőzött. Így aztán mindkét gépem, az asztali és a hordozható is Apple-gyártmány. Az asztalin vágom a filmeket, szerkesztem a DRÓT-honlapot, míg a kis, összecsukhatón írok, levelezek, zenét hallgatok. Az, hogy magyar billentyűzete van, ami ráadásul világít (!) mindig előcsalja belőlem a dunántúli zsákutcában felnőtt kisfiút, aki rácsodálkozott az első szélesebb körben elterjedt gépekre.

Nem tehetek róla, szeretem használni ezeket a kütyüket, szeretek velük kreatív, újszerű alkotásokat létrehozni, szeretem, hogy folyton valami újat tanulok. De legfőképpen azt szeretem, s ez a sok számítógép világméretű hálózatának köszönhető, hogy kapcsolatba léphetünk egymással, hogy olvashatjuk egymást ezen a rendszeren keresztül. Gyorsabban, mint valaha. Természetesen látom, hogy ez a gyorsaság és mennyiség hogyan megy igen gyakran a minőség rovására, mégsem hinném, hogy visszafele kéne menni. A mi generációnk az első, amely feleszmélt a digitális fordulatra, éppen ezért a mi felelősségünk, hogy ezen a felületen olyan tartalmak jelenjenek meg, amelyek értéket képviselnek. Az, hogy egy-egy írásom hétről-hétre eljuthat akár 5-10000 olvasóhoz is például a Kultúrparton, hogy rendszeresen kapok leveleket, hogy egy nagy dialógusba vagyunk mindannyian: szerintem csodálatos.

Lehet félni a számítógéptől és az Internettől, lehet értük rajongani, csak éppen azt nem tehetjük meg, hogy nem veszünk róluk tudomást. Lényegüket tekintve épp oly eszközök, mint a tollak, noteszek, nem többek egy íróasztalnál.

A szinte már közhelyes kérdés persze csak az, hogy mi használjuk ezeket, vagy ezek a tárgyak használnak minket? Amennyiben minőségi időt töltünk el velük, olvasunk, művelődünk, gyönyörködünk általuk, kreatív eszközként fogjuk fel és használjuk őket: igazán nagy előnyt is jelenthetnek. Hiszen az információ nem csak hatalom, hanem érték is. Érték, méghozzá a fenntartható társadalom értéke. Éppen ezért az íróasztalról mára már elmaradhatatlan kellék a számítógép, de talán érdemes arra is figyelni, hogy ne csak az legyen ott, hanem más is. Érdemes odafigyelni arra, hogy hogyan olvasztjuk be a kultúrába a gépet, és a hálózatot, nehogy minket fogjon be hálójába a gép.