Elborít. A teste. A mellkasi szőrzetemmel játszik, és akkor én meg váratlanul fölemelkedek, ráhajolok, hallgatom a szívét.

A lányoknak a szivét, ott a mellük fölött, ha ugyan fölött, lehet meghallgatni. Ehhez a fülemnek érintenie kell a melle bőrét. És a fülcimpám, állítólag az tehet róla, hogy a melle beleborzong. Fülem is beleborzong. Szorítsam jobban rá. Nem akarom. Nem szólunk egy szót sem, úgy beszélgetünk. Azt hiszem, ezért jön.

A két szép szemedért. A hallgatásodért.

Az a különös, hogy ha odaadom neked, mondjuk a cicim, illetve hát neked nem adom oda, de mondjuk van, akinek oda szoktam adni - akkor vége van, ami szerelem, annak vége van, Samuka nem figyel, elborul, már ingerelni vágyik, ti fiúk, azt hiszitek, minden nő motor, nyeregbe pattantok, kisfiúsan berregtettek, újra és újra nyomjátok a pedált, ti akartok lenni az abszolút elsők? Igaz? Sose lesztek elsők. Így aztán. Másodikok se. Utolsó előttik, azok vagytok, kivéve tégedet, mert te nem tudsz megszólalni, ha meglátod a testem, de engem te csak képzelsz, ugye azt tudod, így aztán sose fogsz megkapni, hála az istennek, persze a nő is hibás, mert szereti belefektetni magát, a derekát, meg mindenét valaki markába, úgy egy lapátkézbe, beléd tenni teljes súlyomat, mielőtt megbillentesz, hogy végre alád kerüljek, ezt nevezed az én testemnek, az akaratodat, én is azt hívom a tiédnek, hogy vágysz rám, aranyfényben ragyog a bőröd, Nikosz, talán mert görög vagy, én meg a kagylóból kilépő nagyseggű istennőd, éppen amint elkapsz, és a tenyerembe fogom a tarkódat azonnal, azt szeretem a legjobban, hogy olyan csúnya vagy, azt hiszed, fekete, májfoltos, ráncos és drabális, ez a mi két testünk, a szomjunk, egymás képzelt kezében szomjasak vagyunk, azok is maradunk, ne félj, nem rontunk el semmit, veled álmodom. Amit te.

Most is.

Egymásra hasonlítunk, de senki nem látja. Ezért a szerelmünk leleplezhetetlen.

Elképzelhetetlen. Nincs nagyobb ellentét az azonosságunknál. Mikor például egymásba csókolunk, te lehúnyod a szemed, mint egy kisfiú, én meg nyitott szemmel utánad ájulok, és attól, különben, hogy látom a szemed, akkor is, hogy ha becsukod, annyira zúdulsz rám, úgy rettegsz, hogy elfogadlak-e, mert annyira bátor vagy, esztelen és védtelen hülye, hogy megnyitom magam és szállok, beléd, a vihar templomába, te megvédesz magamtól, a rémületemtől, azért húzódom rád, ahányszor tudok, vagy akár alád, ahogy akarod, ilyenkor monszun van, lejön az ég, megkönnyebbülök.

Veled nem az történik, amitől félünk.

Minden lány attól fél kiskorától – tudod, milyen hamar felmered a lányokban e téma? -, hogy eleve olyan duzzadt a téma, ösztönösen túl sok, túl-akart, túl-erezett, és állati feladvány: ez a lányképzelet. Mint amikor ajtó alatt bemászik a nagy pók, a célratörő, sunyi és potrohos zabagép, aki szúrni akar rögtön, meg behálózik nyállal, így rak el, télire, majd lassan megemészt. De ha észnél vagyok, közel nem is engedem, vagy ha már bejutott, a fenekem sarkával széttaposom, könyörtelenül elpöttyesztem, pritty, pratty, prutty. Ezt nem tudják a pókok. Illetve nem értik. Azt hiszik, elmentek. Hát igen, el is mentek, itt se voltak, bennem nincsenek. Nem voltak. Nincsenek sehol.

Csak a valóságban.

De a mi vágyunkban nincs kielégülés. Ez a valóság.

Nincs szerelmem, ugye nincs?

Tulajdonképpen kínoz.