Egy nyár zenei élményeit gyűjtötte össze legújabb albumán Dés András, aki szerint tipikus jazz lemez készült. A cd kapcsán beszélgettünk szabadságról, lehetőségekről.
A jazz a szabadságról szól. Arról a mentális és érzelmi szabadságról, amelynek szerves része a kockázatvállalás, a nyitottság a folyamatos változásra, a késztetés arra, hogy ne üljünk bele az általunk megteremtett zenei kényelembe. De azt is éreznünk kell, mikor nem szabad erőszakot tenni a zenén és csak hagyni, hogy magától folyjon. Persze manapság egyre inkább meg lehet tanulni, hogyan lehet jó jazz-zenésszé válni, de én azok közé sorolom magam, akiknél ez az energia belülről fakad. Játszom más műfajokban is, de rettenetesen hiányzik a jazz, ha egy darabig kimarad az életemből.
Fel tudod idézni a pillanatot, amikor rádöbbentél, hogy ez a világod?
Nálam ez nem klasszikus módon történt. Általában már jócskán benne voltam egy szituációban, amikor felismertem, hogy hoppá, én a helyemen vagyok és azt csinálom, amihez igazán kedvem és affinitásom van. Hamarabb kezdtem el profi zenészekkel játszani, minthogy kijelentettem volna, hogy ez az életem. A jazzel ugyanígy volt. Bármilyen zenekarba is kerültem, a játékomat erősen meghatározta az improvizáció, az az éber állapot, amikor folyamatosan a változást keressük a zenében. Útközben eszméltem, hogy egyre több jazz-együtesben játszom, jazz-zenésszé váltam. Ezután mélyültem el igazán ebben a műfajban és mértem fel, milyen rengeteg tanulásra van még szükségem ahhoz, hogy megismerjem a tradiciót, amire a jazz épül. Eddigi életem során álatlában egyértelmű volt, merre kell mennem, sokszor nem is kerültem döntéshelyzetbe, egyszerűen csak hagytam magam sodorni. Mindennek köszönhetően most kell megtanulnom, hogy milyen az, amikor az embernek tudatosan kell alakítani a pályáját, kemény és néha félelmetesnek tűnő döntéseket kell hozni és olyan útra lépni, amelynek nem feltétlenül látja a végét.
Volt példa arra, hogy elbizonytalanodtál, és úgy érezted ez mégsem a te utad?
Nem, ez soha nem merült fel bennem. A hangszerválasztásom egy ösztönös, hatéves kori döntés volt és azt gondolom, hogy jól válaszottam. Hihetetlenül gazdag világ az ütőhangszereké, rengeteg hangszer és zenei tradicíó között lehet válogatni.
Mi inspirált arra, hogy az ütőhangszereket vegyítsd zenekari dobbal egy szetten belül? Mennyiben más így játszani?
Magyarországon az ütős hagyományok kevésbé színesek, mint más országokban, illetve a ritmikai kultúra se olyan gazdag mint például Latin-Amerikában vagy Indiában. A jazznek sincs nagy ütőhangszeres tradíciója. Ott általában dobszerelés van, az ütőhangszerek mindig is a periférián voltak. Nagy feszültséget okozott számomra, hogy a két zenei nyelv - a hazámé és a jazzé - nem kínál nagy segítséget és megoldásokat az ütőhangszeres játék szempontjából. Azt is tudtam, hogy sose fog úgy szólni egy hangszer a kezemben mint egy kubai kongásnak egy indiai tablásnak vagy egy egyiptomi darbukásnak. Meg kellett találnom a saját hangomat, összegyúrni egy saját tudást mindabból az információból amit összegyűjtöttem és megtanultam az évek során.
A szettem kialakítása részben tudatos, de az is meghatározó, hogy mi az a sound amin komfortosan és otthonosan érzem magam. Ahogy telik az idő, folyamatosan új technikákkal, hangszerekkel ismerkedem, ezek pedig természetesen beépülnek az eddigiek közé. Alapvetően organikusan alakult ki a mai hangszeröszeállításom, de ennek a folyamatnak sincs soha vége. Amikor éppen azt gondolnám, hogy igen, most összeállt végre az, amit kerestem, egy-egy új élmény inspiráló hatására újragondolom az egészet.
Egy adott szám esetében mi határozza meg, hogy min játszol?
Zenekarfüggő, hogy éppen milyen hangszereket választok. Van, ahol sokkal szigorúbb hangzásvilághoz és zenei struktúrákhoz kell alkalmazkodni, máshol teljesen szabad kezet kapok. Persze nagyon szeretem azokat a szituációkat, amikor benne van a pakliban, hogy az adott zenei környezethez alkalmazkodva az előző koncerthez képest radikálisan más hangszerhez nyúljak, más hangzás- és hangulatvilágot jelenítsek meg egy-egy számban. Ez is a jazz-zenészsége az embernek, hogy alkalmazkodik a helyzethez, és ő is képes azt alakítani. Persze megvannak azok a zenekarok, ahol poppos attitűddel zenélek, majdnem mindig ugyanazt játszom koncertről koncertre.
Van kedvenc ritmusod, amit ha bármilyen hangszerhez odaülsz, lejátszol?
Erről a zenésztársaimat kellene megkérdezni, biztos van olyan, amivel az agyukra megyek. Soha nem voltam az az ember, aki a ritmusokat helyezte a gyakorlás középpontjába. Számomra idegen az a metódus, amikor előre kitalálnak grooveokat és azokat gyakorolják. Én nem ilyen vagyok, szinte mindig az adott szituáció hozza elő a ritmust. Sokszor érzem azt, hogy ugyanazzal a zenekarral, ugyanabban a dalban két különböző szituációban ugyanaz a groove nem működik. Nem szabad ilyenkor a beállt dolgokhoz ragaszkodni. Kicsit át kell alakítani, finomabban játszani, vagy épp keményebben, ritkábban, vagy pont hogy sűrűbben, kopogósabban, puhábban, lehet, hogy egy hangsúlyt kell eltolni.
Mire asszociálsz egy dobszerelésről, és mire az ütőhangszerekről?
A dobszereléssel kapcsolatban sajnálom, hogy nem birtoklom igazán, nem fektettem bele több energiát és nem kezdtem el hamarabb foglalkozni vele. Emiatt nem is hozom magam olyan helyzetbe, hogy dobolni kelljen. Az ütőhangszerekről a vágyak jutnak eszembe, mit szeretnék még elérni. Soha véget nem érő sorozat...
Kik inspiráltak?
Horváth Kornél volt az első példaképem, akivel apukám (Dés László Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas jazz-zenész - a szerk.) együtt játszott a Trio Stendhalban. Az ütőhangszeres eszmélésem hozzá köthető, rengeteget voltam koncertjein, és tátott szájjal hallgattam a játékát. Persze apukám és az ő zenei világa és nyelve az, ami a legerősebben meghatározta a zenei fejlődésemet. De rengeteg más nevet említhetnék, például Balázs Elemért, akivel 7 évig játszottunk együtt, vagy Szalai Pétert, Lukács Miklóst, Fenyvesi Mártont illetve Kaltenecker Zsoltot.
Apukáddal milyen együtt zenélni?
Elképesztő élmény, nagyon jól értjük egymást. Mondjuk nem csoda, hiszen a zenei gyökereim tőle indultak, sok a közös metszet. Emellett van köztünk egy érdekes hierarchikus viszony, ami egyfelől abból adódik, hogy én kísérő hangszeren játszom, ő pedig szólóhangszeren, másfelől értelemszerűen abból, hogy ő az idősebb és az apám. Az érdekes az, hogy minél többet zenélünk együtt, ez a hierarchia annál inkább eltűnik, kezd kiegyenlítődni. Sokszor erősen improvizatív közegben játszunk együtt, például amikor ketten vagyunk a színpadon egy író társaságában. Akkor minden arról szól, hogy szabadra engedjük a zenei fantáziánkat, várjuk egymástól az inspirációt, igazi zenei adok-kapok.
A cd-t júniusban adtuk ki, a zenekar neve Dés András – Quartet '13. Így akartam jelezni, hogy ez egy alkalmi felállás. A tagok 2011-ben szétszéledtek a világban, és feloszlottunk. Tavaly nyáron azonban pont egyszerre volt itthon mindenki és csináltunk pár bulit. Úgy döntöttünk, hogy ha már koncertezünk, vegyük is fel a zenei anyagot. Hunka Róbert, a Hunnia Records vezetője felajánlotta, hogy ő kiadná a lemezt. Később nem volt lemezbemutató sem, annyira nem tudunk egy időben egy helyen lenni. Ebből a szempontból ez egy tipikus jazz lemez, egy pillanatnyi állapot rögzítése. Fontos lenyomata mindannyiunk zenei érésének és a négyünk viszonyának is.
