A White Stripes egykori fejese szép csendben elkészítette második önálló kiadványát, amellyel határozott lépést tesz egy szebb jövő felé.

Azok, akiknek a 00-ás években még a szívverése is a Seven Nation Army ritmusára vert, nyilván kaptak némi vigaszt a White Stripes feloszlása után, mikor is megjelent a duó tevékenységéből amúgy is oroszlánrészt vállaló Jack White első szólóalbuma: a 2012-es Blunderbuss az énekes-gitáros addigi talán legnagyobb kereskedelmi sikerét hozta el (első volt a brit és az amerikai nagylemezlistán is) és szerencsére a kritika is kesztyűs kézzel bánt vele (bár mi még mindig kitartunk amellett, hogy egy kicsit uncsibb, mint kéne), így pedig újabb jó pár évre garantálódott az ügyeletes középkorba hajló rockisten szerepe a világban. White talán kicsit bele is kényelmesedett a pozícióba, az utóbbi időben ugyanis ritkábban lehetett hallani saját zenés projektjeiről, mint arról, hogy folytatta a Nashville-i Third Man Records nevű kiadójának anyagi és értelmi korlátokat semmibe vevő, bohókás vállalkozásait (a friss JW-munkán például rejtett barázda is van a bakeliten, és még valami hologram is megjelenik a lejátszása közben), legutóbb pedig azon hökkent meg a világ, hogy kb. egy színpadtechnikus szintjére alacsonyította le a kissé mindig s(z)ótlan Meg White közreműködését egykori anyaprodukciójukban, és bár a művészúr idővel finomított a kijelentésen, ezzel csak erősödött a sejtés, hogy a csapat és a fakóarcú muzsikus kreatív értelemben egy és ugyanaz.



Ezt pedig még inkább elhisszük a friss Lazaretto megjelenésével, az anyag ugyanis a Blunderbuss régiségkedvelő modorával szemben egy kalandosabb és belevalóbb próbálkozás lett, ami nem csak az előző kiadvány után fanyalgók igényeit elégítheti ki, hanem azokét is, akik színvonalbeli növekedést reméltek két évvel ezelőtthöz képest. White második lemezén valahogy jobban összeérnek a szálak, hogy egy izgalmas, helyenként vad és kísérletező gombolyaggá gyűljenek össze, amely a hagyományőrzés mellett a nyughatatlan ösztönösségnek is teret enged: a Just One Drink ósdi krimóhangulata például hatásos kontrasztban van az instrumentális, megkönnyebbítően kaparó és kilengő High Ball Stepperrel klasszságával; White felfokozott szenvedélyessége pedig jól ellensúlyozza az énekes kora miatt valószínűleg mostanra már állandósult komplex és telt klasszik-blues vonalat - ami természetesen bántó távolságban van a védjegyévé vált, egyszerűségében ható gitárrocktól, ám ami nélkül valószínűleg sosem jutott volna át a már-már ostobára kalibrált amerikai hallgatóság rostáján. Múltja ellenére pedig eleve egyáltalán nem biztos, hogy a szólóalbumait a Stripes-munkákkal kellene összemérni, egyrészt azért, mert az új Paul McCartney lemezt sem hasonlítgatta senki a Revolverhez, másrészt meg azért, mert ha White így folytatja, még az is előfordulhat, hogy egyszer majd nagyon örülni fogunk annak, hogy nem hagyta abba a zenélést a duó után. Most azonban még csak mérsékelt a boldogság, hiszen az aktuális korong még így sem tökéletes, viszont cserébe alig emlékeztet arra a negatív vízióra, amit még a debüt alapján vetítettünk a jövőbe.