Azt ismered, hogy egy bohóc, egy jazz-dobos és egy költő beszélget a Szent György-hegyen, nyár közepén? Szerinted miről? Előadásokról? Zenéről? Költészetről? Tévedsz.

Végül ők hárman, akiknek művészetük és sorsuk szerint a magasabb realizmus, a mágikus valóság, a láthatlan és érzékfölötti világok felé kellene törekedniük, akiknek elsősorban az lenne a feladatuk, hogy a hétköznapok rideg józanságát közönségüknek megnyissák a lét misztikus ünnepe felé, egyszer csak arra jutnak, hogy a közös érték, amit most és itt leginkább képviselniük kell az nem más, mint a sensus communis. A bohóc, a jazz-dobos, és a költő nagyot nevettek ezen, mert az, hogy nekik kell a józan ész mellett érvelni mindennapjaikban neo-abszurd, sőt neo-szürreális, hogy szószörnyetegekkel érzékeltessem a helyzet rettenetét.

Az utóbbi időben rendszeresen jelentek meg olyan cikkek, melyek azt bizonygatták, hogy a bölcsészettudomány nem „piacképes”, nincs rá szükség, az ember bölcsészként mit sem ér, hacsaknem mehet mosogatni Angliába. A törekvés a felsőoktatásban a latin és az ógörög nyelv tanításának egyre nehezebb helyzetbe hozásával kezdődött, s hamarosan el fogunk jutni az etika, filozófia, végül pedig az irodalom tanításának és tanulásának úgymond „feleslegességéig”. A színész képzés és a művészeti képzések eleve rossz helyzetbe, negatív kommunikációba keverése külön ügy, de kapcsolódik mindehhez. Pedig mindaz, ami most a magyar közvéleményt megosztja, mindaz ami most velünk és körülöttünk történik a legmezeibb etika és filozófia szakos hallgató számára is könnyen átlátható, rendezhető, amennyiben elsajátította az első félévben a sensus communis képességét, amennyiben megértette mit is jelent ez a terminus.

Mielőtt konkrétan és röviden vázolnám, hogy pontosan hol is hiányzik nekünk – de nagyon – a sensus communis, tisztázzuk magát a fogalmat.

Ha csak a Pallas Nagylexikont csapjuk fel azt találjuk: „(lat.), szóról-szóra közérzék, a régi lélektan szerint valami középsőt jelent érzékiség és értelem közt, egy nemét a belső érzéknek. A sensus communis azonban józan észt, józan okosságot is jelent, azaz amiben az emberek egyetértenek, ami közös velük, azt az erejét az embernek, hogy ösztönszerűen eltalálja az igazságot.”

Etika szakosok fogalomtárában már hosszabban, részletesebben elemzik, hogy mi is az a „közös érzék”, vagy ahogy az angol mondja „common sense” pontosabban: „józan ész, általános értelemben közízlés, közfelfogás”.

Könnyen megtalálhatjuk, hogy jön mindez Arisztotelész phronészisz-fogalámból, ami bizony gyakorlati tudást jelent, konkrétan okosságot, eszességet, belátást és eszméletet. A bölcselet, ugyanis rengeteg gyakorlati tudással áldja meg az azt gyakorlót, bármennyire is nem „piacképes”, már amennyiben ugye nem a regnáló hatalmat erősíti, vagy az ellenzéket gyengíti.

De visszatérve a sztoikusok szerint ez a „koinai eunoiai” avagy a közös jó. A középkor skolasztikája mindezt tovább viszi, és arra jut, hogy „a sensus communis a külső érzékek közös gyökere, valamint az őket kombináló képesség, amely az adottról ítél” és talán még azt is megsejtik – már a középkorban –, hogy ez „minden ember közös képessége”.

Vico gondolja tovább, teszi központi fogalommá filozófiájában, amelyet így foglalnak össze: „a sensus communis a helyes és a közjó iránti érzék, amellyel minden ember rendelkezik. Egyúttal olyan érzék, amelyet az élet közössége révén szerzünk, s amely közösséget létesít. Vico szerint az emberi akaratnak nem az ész elvont általánossága ad irányt, hanem egy nép, egy nemzet, egy kulturális közösség vagy az egész emberi nem közössége által megjelenített konkrét általánosság. Bármely közösség tagjai számára ezért olyan fontos a közös érzéknek a kiképzése, kiművelése.”

Nincs tehát a szó el nem koptatott, nemes és fontos értelmében közösség, amennyiben a közösség tagjai – ha nem is mindenki, de legalább a többség – nem rendelkeznek a sensus communis képességével, nem értik, hogy mit is takar ez a szókapcsolat, fordítsuk magyarra akár úgy, hogy „közös érzék”, akár úgy, hogy „józan ész”.

Az egyik számomra legkedvesebb angol szerző, Lord Shaftesbury, Vico kortársa a közjó iránti érzéket emeli ki a kifejezés értelmezéséből. Ebbe beleértette a közösség szeretetét, emberséget és a szolgálatkészséget is. Mint láthatjuk a common sense itt már olyan központi fogalommá kezd válni, amely nélkül lehetetlen a polgári társadalmat elképzelni.

Tovább bővíti és mélyíti a jelentéstartományt Hutcheson és Hume, Oetinger, különösen pedig Kant és Gadamer, de a világért sem akarom sokkolni olvasóimat ilyen igazán izgalmas és fontos filozófiai részletekkel. Talán csak azt az idézetet citálnám még ide, amit szinte minden etikai lexikon elmond Gadamertől, hogy „Mindenkinek van elég «közös érzéke», azaz ítélőképessége, hogy elvárhatjuk tőle, hogy tanújelét adja a «közösségi érzésnek», a valódi erkölcsi-polgári szolidaritásnak.” Ez az a filozófiai optimizmus, amely ma, Magyarországon megdőlt.

Ugyanis, ha itt a többség, különösen pedig a többség által megválasztott (?) felelős (?) vezetők a legcsekélyebb mértékben is megértenék mit is jelent az fránya sensus communis, akkor:

1. Elképzelhetetlen lenne, hogy elfogadjuk Paks 2 aláírását, ezzel pedig magunkat Putyin Oroszországához láncoljuk, egy már most idejétmúlt és veszélyes, ráadásul költséges energiapolitika címszója alatt.

2. Elképzelhetetlen lenne, hogy elfogadjuk, hogy az előző rendszer ügynöklistáinak öröksége ilyen szinten szóljon bele az eljövendő generációk életének alakulásába.

3. Elképzelhetetlen lenne, hogy elfogadjuk, hogy felelőtlenül vegyenek fel az emberek olyan hiteleket, amelyek szándékosan rossz konstrukciók.

4. Elképzelhetetlen lenne, hogy elfogadjuk, hogy bárki hazánkban bármilyen külföldi konfliktusban egy szomszédos nemzet szuverenitása ellen emeljen szót.

5. Elképzelhetetlen lenne, hogy elfogadjuk az oktatás, a kultúra és a történelem hamis tematizálását, mely végső soron azt irányozza, hogy magunkat, magyarokat, minden felelősség alól felmentsük, amikor nyakig benne voltunk.

6. Elképzelhetetlen lenne, hogy elfogadjuk a hétköznapi korrupciót és a mindennapos cinizmust.

7. Elképzelhetetlen lenne, hogy miközben egymás keresetével vannak elfoglalva az emberek: egymást jelentsék fel.

8. Elképzelhetetlen lenne, hogy miközben az egyszeri polgárt szana szekálják a hivatalokban és a bürokráciában, addig annak aki „közel van a tűzhöz” ne kelljen ugyanúgy felelnie tetteiért.

9. Elképzelhetetlen lenne, hogy azt a maszlagot, amit a magyar média közönségével meg akar etetni, bárki megzabálja.

10. Elképzelhetetlen lenne, hogy egyáltalán szóba jönne bármilyen giccses emlékmű felépítése bárhová.

11. Elképzelhetetlen lenne, hogy az embert ne munkája, tettei alapján ítéljék meg, hanem származása, bőrszíne, vagyona, vagy éppen politikai hovatartozása szerint.

12. Elképzelhetetlen lenne egy olyan Magyarország, mint amiben mi most itt élünk.

De mivel a bölcselet ugye felesleges és kidobni való vacak, mert nincs szükség olyan tudományra, amely legalább egy kicsit közel visz minket ahhoz, hogy megértsük mit is jelent mindez, a fentebb felsorolt 12 pont egytől-egyig nem csak elképzelhető, hanem napjaink valósága. Éppen ezért a bohóc, a jazz-dobos és a költő sírva-nevetve, különcként, bolondként, de azért letette a voksot a sensus communis mellett nyár közepén a Szent György-hegyen.