Turós Margaréta kulturális antropológus (a PR Herald rovatvezetője) fotókiállítása július 24. és július 31. között látható a Gozsdu Udvar Galériájában. 25 kép, 25 történet, amelyből ötöt-ötöt mi is közreadunk.
AZ Ő SZEMÉBEN(Amman, Jordany – 2010)
Kelet-Ammanban ült a földön, szebb volt, mint bármelyik kirakatbaba a pazar gyönggyel kivarrt, aranyszállal hímzett ruhában. Ült és evett abban a kis égő piros ruhájában, kócos hajjal, nem nézett sem hátra, a jelentéktelen múltba, sem előre, az ismeretlen jövőbe. A pillanat gyermeke, egy darab pitával – a ronggyal bekötött kezében.
Az emberiség összes tragédiája és öröme benne van ebben a csodálkozó szemben, itt, Kelet-Amman szegénynegyedében. Margaret Mead antropológusnő szerint a Samoa-i fiatal lányok boldogak voltak, a szegénység nem volt akadálya a felhőtlenségüknek. Az élet minden pillanata egy ajándék, minden megélt pillanatért hálát adtak, nem bánták a múltat és nem gondoltak a jövőre.
Ez volt a pillanatgyermek titka.
TÁVOL ÁZSIÁTÓL
(New York, USA – 2014)
Eljött New York-ba, a fények városába. Az elején nehéz volt, aztán hozzászokott a mindennapok történeteihez. Olyan lett, mint ők, a többiek. Lehetett volna más is, ha akar, de ő csak olyan akart lenni. Amerikai. Azaz, hogy japán érzületű amerikai állampolgár. Minden reggel bement a céghez kiskosztümben, magas sarkú, kopogós cipőben, soha nem késett egyetlen percet sem, nem barátkozott, de mindenkivel kedves volt. Megette ebédidőben a sushi-t, és visszament öt perccel korábban. Egy nap látogatóba jött a régi barátnője Tokióból. Egész éjjel nevettek, felidézték a régi tolóajtós házat, azt az egyetlen képet a falon és felvették a kimonókat és a fapapucsokat, amik a szekrénybe voltak zárva. Kifestették magukat és kimentek a Washington Square Parkba. Nyolc éve, most nevetett először úgy, mint gyermekkorukban.
BIZTONSÁGRA VÁGYVA
(New York, USA – 2014)
Mit láthatott a kisfiú, mitől szorította őt magához az apja? Péntek délután, Brooklyn egyik utcáján sábeszre gyalogolnak, hiszen nem ülhetnek autóba, és oda kell érni még napnyugta előtt. Az apa siet, és közben imádkozik. A gyermek azt a teret látja, amit az apja már rég elhagyott, vagy észre sem vett. Észlelte a fotóst és tudja, hogy nem jó, ha fényképeznek, így hallotta szüleitől és nagyszüleitől. Az identitás csak önmagába zárva élhet tovább. A fotós háta mögött látja az utcán rappel-ő színes bőrű fiatalokat, akiknek sietniük kell. Van még valami a fotóművész háta mögött: az apa és a gyermek szívében örök vágyként létező Izrael, a legszentebb Föld.
EGY MÁSFÉLE FÁTYOL
(Jerusalem, Israel – 2010)
A fátyol, a kendő, a burka, a hidjab vagy a csador története nagyon régre vezet vissza. A civilizáció kezdetén a nők istennőként kezelték, ám a városiasodás során a hatalom az erős vezetők kezeiben koncentrálódtak, az államok megjelenésével az istennők szerepét átvette egy, a királyhoz hasonló, férfi isten. A patriarchális családot az állam legitimálta és az asszonyok szexualitása a férfi kontrollja alá esett, az apa és a férj rendelkezett a hölgyek élete felett. A női test a férfi tulajdona lett, és így meg kellett különböztetni a prostituáltat a tiszteletben tartott nőtől: a szexuális tisztaság egy becses, és piacképes értéket képviselt.
Ezzel a különbségtétellel egy időben jelent meg az asszonyok fejének takarása, kendővel vagy fátyollal, jelezvén, hogy a női test valakinek a tulajdonában áll.
A fátyol más civilizációkban létezett: az Egyiptomi fáraóknál, az ógörög társadalmakban, valamint az iszlámot megelőző monoteista vallásokban is, tehát a judaizmusban és a kereszténységben.
A nő megigazítja a kendőt, ami csak az arcát, hosszú és karcsú nyakát hagyja szabadon, de a sál alatti gondolatokat talán semmi sem tudja elrejteni…
A MELANKÓLIA HANGJAI
(New York, USA – 2014)
Vajon mit hallgat ez a hölgy? Egy régi vallásos, spirituális zenét, amelyben az ősei elénekelték bánatukat, vagy egy meleg hangú improvizált bluest, ahol elnyújtva sírták el az élet viszontagságait és a szabadság utáni vágyukat, egy lebegő szvinget vagy egy kikapcsoló, afroamerikai jazzt, ahol a trombita elmondja, mi van a lelkében? Lehet, hogy Rihanna vagy Mariza, de lehet, hogy Bach vagy Rachmaninov, Eminem vagy egy drum’n base...
Nem mindegy?
„Zene nélkül az élet tévedés volna”, és ezt pont ő mondta: Nietzsche.
Turós Margaréta: Színeim története fotókiállítás
Megnyitó: 2014. július 24. csütörtök 18 óra
Helyszín: a Gozsdu udvar Galériája (Dob utca felőli rész)
A kiállítás megtekinthető: július 24-31. között, bármelyik napon.
A tárlat bejáratánál lesz egy doboz, ahova az alkotó pársoros történetet vár, ami a Te színeid története.
