Azt mondja, én kínzom. Nem szállok le róla. Ő nem száll le rólam. Nem szeret leszállni, azt mondja, nem szeret, a vére hajtja, arról nem tehet.
A tekintetem szegzi őt belém, ha sokat piszkálom, amit egyébként szeret, csak piszkáljam tovább, jó helyen piszkálom, nekem is szükségem van piszkálni őt, lássam be, a nevető szemét lássam be, a fájdalmat szeretem benne úgy, lássam be a legnagyobb fájdalmát, a szívét, az igéz, hogy látom, hogy ő a hatalmas nagy búbaján nevet, mert arra nincs gyógyszer, vagy csak én, vagyis te, te is pontosan ilyen vagy, telhetetlen vagy, suttogja, mikor a falhoz szorít a liftben, ahol ötödmagammal álldogálok árván, és a nyolcadikig ráérősen kiszívja a nyakam a Művelődésügyi Minisztérium páternoszterében, inog a nagy fülke, nem érti senki, mert a cipőmre is rááll, és alul kapaszkodik, de nem adhatok hangot, vigyáznom kell, oh, mindig vigyáznom kell.
Vagy hajnalban a bimbója cumiját találom a számban, méz csurran belőle, ilyen mézes tej? úristen, kóstolgatnám, akár egy csecsemő, nem hagyja, hajnal van, álmodunk, suttogja gonoszul, álmodik a költő, és teletömi a szájam az ugráló mellével, sőt mindjárt kettővel, nincsen elég nagy szád, ugye az a baj?, Nem is lesz, szépen visszaalszol, itt a hasamon, bújj ide, holló, te Nikosz, te holló vagy, egy hollóhajú panda, bocsi, szégyellős kis panda, aki a puha és gömbölyű hasam köldöke káváján kapargál a körmével, tétován, elanyátlanodva keresi a bambuszt, hol a bambuszrügy, nézz körül, nem ott van, mássz lejjebb, még lejjebb, és én megint csak nem tudok ellenkezni, nincs is hozzá kedvem, az is igaz.
Teljességgel tehetetlen vagyok, amikor a Széchenyi Könyvtár halálos csendben kultúrát emésztő olvasótermében, minekutána Stuhl Armanddal kihordattam magamnak a régi Atheneum összes félvászonba kötött, legporosabb évtizedeit, hogy a Szigetnek szánt Hamvasokat végre a kezembe vehessem, a Kerényi Károly közleményekkel együtt, megtudni, miből lett a Sziget, ám helyette a Kara-Galla Ágnes két tömör vádliját kell a markomba kapnom, nehogy hanyatt essek az ósdi székkel együtt, amikor Ági hátulról és felülről, és bukórepülésben, mint a réti sólyom repül a tarkómra, már a nyakamban lovagol, hajamat borzolja, így kapaszkodik, nem érzem a súlyát, a nagy combját érzem, abban a figyelmét, amivel átkulcsol, megérzem benne a szeretetét, így érzem legjobban, azért csapott le rám, hogy arcom bőre is érezze a combja forróságát, szőke hangulatát, vörösesszőke bánatát. Selyembugyiban jött, micsoda figyelmesség, nem kell látnom tudni, hogy napsárga szinűben, neked én vagyok a hamvas, magadat kérdezd, miért, magadat okold, hajol a fülemhez, legyél a nyakad, a bőröm lesz a nőd. Csókolom a kajla fülcimpádat. Beljebb. Ne moccanj. Bírd ki.
Bírj el!
Mi vagyunk a sziget, nincsen más sziget.
Sose volt.
Mi vagyunk egymásnak. Azért, mert az lehetetlen.
Ha megtennénk a valóságban is, akkor öt perc alatt átköltöznék, te meg öt perc múlva otthagynál. Azért, mert szeretnélek, ezt nem bocsájtanád meg, nem szokták megbocsájtani olyan pasik, mint te, hogy szüleim vannak és foglalkozásom, virágkötő vagyok, a belváros közepén, az utca vágya tárgya, te meg görög vagy, féltékeny. Főznöm kellene rád, minden nap, utálok. Zavarna. Samut nem zavarja, a férjemnek a feltétele vagyok, láthatatlan vagyok neki, mint a levegő, épp annyira fontos, akkor eszik, amikor én, és ha semmit, semmit, abból él, hogy élek, virágzom, modellt állok neki a létezésemmel, bizonyítom, hogy az alaknak aurája van, értelme, én gondolati vagyok, ne röhögj, nagy könnyebbség egy nőnek dunyha lenni, egy kis szél, este magára húz, ő is takar engem, szépséges uracskám, nekem ő kiskertem, minden úgy van benne, ahogy akarom, nem látszom ki mögüle, micsoda áldás ez, vele foglalkozik a világ, én meg csak egy tulajdonsága vagyok neki, a férjemnek legvilágosabb és legártatlanabb vonása, jaj, te nem számítasz, te férfiboszorkány vagy, aki engem meglát, az a poklot látja, nagyon jól tudod, a mozdulatlan égő ketrecet, te meg nem akarsz együtt élni egy ilyen ketreccel, zavarná a mennyországodat, hiszen ne nyúljak semmidhez, márminthogy ha az nem a kiskakasod, márpedig minden a kiskakasod, ne telefonáljak, ne jógázzak, ha írsz, füstölőket ne füstöljek, hagyjalak olvasni, ne tegyek szemrehányást, ne bőgjem el magam, legyek süketnéma, még inkább ne legyek. Ne legyek, mondanád egy szép nap, nagy élmény voltam, és sosem felejtesz el, te, mint öreg és csúnya emigráns költő, akinek ez a nép otthont ad, azt nem hitted volna, hogy őrzőangyalt is ad, akihez te is nem vagy méltó, és így tovább, és mostanáig tartott, hogy belásd, te nem tarthatsz fel tovább, itthagyod a lakást, akár vissza is mehetek a férjemhez, pártolnád, ennyivel tartozol, ne fogd be a szám, igenis tartozol, nekem, és majd néha felhívsz. Ha nem élek a Dürerrel. Csak én ne hívjalak. Mert akkor nem birod ki. Így vagyunk. Nem vagyunk. Belémhalsz, ha csak tudsz.
Naponta többször.
Bírd ki.
Nem bírtam ki.
Kedves Olvasó! Ha hozzászólnál az íráshoz: szerelem@kulturpart.hu Szeretettel várjuk!
