A Perfect Pussy és a White Lung párosában három dolog közös: a menő csajok jelenléte; a kegyetlen gitárzene és a nemrég kiadott belevaló stúdiólemezek. Utóbbiakat vesézzük.

Perfect Pussy – Say Yes To Love

(Captured Tracks, 2014)

A Perfect Pussy-ban úgy néz ki, minden a sebességről, az égető szükségről és a minél izzóbb villámháborúról szól: a csapat ugyanis csupán két esztendővel megalakulása után máris egy számottevő földalatti jelenséggé nőtte ki magát, aminek lemezét a szintén gyorsan az egyik legjobb indie-kiadóvá cseperedő Captured Tracks jelentette meg, és aminek zenéje is pont olyan, hogy leginkább egy hetvenöttel száguldó úthenger jusson róla eszünkbe. Hirtelen feltűnéséhez ráadásul furcsán passzol a banda eredettörténete: Meredith Graves énekesnő még a Shoppers nevezetű zenekar tagjaival rögzített egy dalt egy azóta csúnyán elbukó mozifilmhez, az alkalmi kollaborációból pedig hamarosan az a vad és fesztelen punkegyüttes született, akit az Allmusic egyszerre rokonít a Crystal Castles-höz és a Japandroids-hoz is - ráadásul joggal. A formáció gerincét ugyanis fékezhetetlen, vernyogó nőüvöltés és a pusztítóan sodró gitáráradat jellemzi, amely alapján valóban olyan lesz az összkép, mintha a Post-Nothing duplára gyorsított, feminin változatát hallanánk. És bár a csapat szépen illusztrálja, hogyan lehet maradandó halláskárosodást okozni huszonhárom perc alatt, a dalok tekintetében azért nem tökéletes az öröm, hiszen nem sok mindent hallunk a konstans és csonttörő zajongáson kívül. Ez azonban kávé vagy energiaital helyett még mindig ideális élénkítő lehet, ha a francért sincs kedvünk kikelni az ágyból.

White Lung – Deep Fantasy

(Domino, 2014)

A WL-legénység már azért régebb óta jelen van a színen, a 2006 óta aktív formáció mégis talán a friss Deep Fantasy-vel ért el eddigi csúcsára: a két mérsékelt terjesztést és sikereket elérő album után az aktuális anyag már a szélesebb népréteget megszólító Dominónál jelent meg, és talán a kritika is még jobban a csapat mögé állt a korábbiakhoz képest. Nincs is ezzel probléma, mivel a kvartetté bővülő csoportosulás markáns karakterrel bír: a női közreműködés itt is elemi fontosságú (Mish Way énekesnő a visítás helyett inkább a Sleater-Kinney-féle keményen büntető vonalra esküszik), akárcsak az intenzív rockhangzás, ami itt egészen brutális szintre jut. Az összhatás ugyanis kb. ahhoz hasonlít, mintha a Zeitgeist körüli Smashing Pumpkins Ramones-dalokat játszana egy deszkáspunkosan galoppozó ritmus és egy olyan mainstreamesre kevert gitárhangzás társaságában, ami még egy Nickelback-lemezről sem lógna ki. Persze azért színvonalbeli különbség nyilván érzékelhető, mert ugyan a képlet sokszor kicsit hatásvadász és egysíkú, a nyersen tomboló erő már elég arra, hogy elakadjon a szavunk; hát még a keserű/csalódott dallamosságban utazó szerzemények, amivel a kanadaiak ügyesen töltik ki az amúgy sem túlságosan hosszú, szűk félórás játékidőt.  Ha egy kis acélos nőiségre vágyunk, végre van mire támaszkodnunk; a DF ugyanis a Savages-anyag óta talán a legdurvább csajos gitáralbum, ami nem csak kezdő feministáknak és megkésett riot grrrlöknek lesz tuti társ lesz a nyárra.