Harmadik éve néztem a szemébe, anélkül, hogy a szemébe néztem volna. Mindez régen történt, a valóságos életben több mint húsz évvel ezelőtt.
Már nem tudom, és talán nem is akarom elárulni magamnak, hogy miért mondtam meg Dürernek, szerelmes vagyok a feleségébe. Természetesen reménytelenül, mondtam neki, de most már ez, így ahogy van, lehetetlen, és abszurd és vérlázító és szégyenletes. Mármint az érzésem, vagy micsodám – ezt nem mertem részletezni – másfelől meg, hogy most közlöm, mikor már az első találkozásunk alkalmával meg kellett volna tennem, mármint az Ágnessel.
Nem kellett volna megtenned, mondta Dürer.
Úgy értem, vágtam közbe kétségbeesetten, amikor bemutattad nekem Ágnest a presszóban, akkor kellett volna felállnom, de abban a pillanatban, és elmennem szó nélkül, hogy most ne kelljen ezt mondanom, bocsáss meg, gyenge voltam a barátságunkat feláldozni ezért, mindjárt a kezdetén. Talán érthető. Végülis miért? Ági felé egy félreérthető gesztust nem tettem, és... Ekkor ő vágott közbe, de akkor már a gyomromban is tudtam, hogy ezt az én kis problémámat nem lett volna szabad szóba hoznom senki előtt, nemhogy Samu előtt, mégis azt hittem, hogy valamit mondanom kell, mielőtt örökre lelépek...
– Miért akarod, hogy én tudjam ezt, Nikosz? – kérdezte.
Szelíden nézett rám, komolyan. Talán már hidegen. Talán csöppet türelmetlenül. Végtére ő egy kukkot sem értett ebből az egészből - nem is fog és nem is szabad neki – abból, ami „bennem”, ő így mondaná, „az ő feleségével kapcsolatban zajlik.” Undorodik, nyilván. Túl akar lenni már az egészen, minél hamarabb. Nem csoda. Mintha valakit, szép nyári délután, könnyű séta közben, elegáns erkélyről nyakon öntenének egy bili pisivel. Ági nem volt otthon, direkt akkor mentem. Azért akartam a tudtodra adni, hogy mindent elrontottam, hadartam, mert tisztellek, a nemzedékedben te vagy a legkülönb, és mint ember is megérdemelsz ennyit. Én nem érdemellek meg téged. Szégyellem, hogy így alakult.
Ő is, mondta. Muszáj erről beszélgetni nekünk?
Nem, mondtam. Most én elmegyek.
Parancsolj – mondta.
Még hozzátette, hogy nem ért egyet a döntésemmel, ő a helyemben ezért nem számolna fel egy komoly barátságot. Bár ővele ilyesmi nem szokott történni, az is igaz. A helyemben ő ezt elintézte volna még a legelején, elnyomta volna magában, mint egy szúnyogot. Ez a morális különbség köztünk, mondtam. Ugyan, ugyan. Csak nincs róla mit beszélnünk egymással. Mondtad volna meg akkor, egy jó nagyot röhögtünk volna Ágival együtt, mind a hárman. Elmúlt volna az egész öt nap alatt. Milyen igazad van. Rádbízom, mondtam, elmondod-e a feleségének, hogy miért nem lát többet, de ez is milyen átlátszó volt, visszatekintve, egy röhej voltam, vagyok, a mai napig is, ha rólad van szó, Ági, lelkére kötöttem a férjednek, nehogy elmondja neked.
Úgy rohantam ki a házatokból, hogy szerettem volna elesni.
Itt volt az Evarisztosz, képzeld. Azért jött, hogy megmondja, ő nem akar ezután a barátom lenni, a barátunk lenni, és azért szakít meg velünk minden kapcsolatot, mert szerelmes beléd, azt mondja, már évek óta, szégyelli magát érte. És véget akar vetni a tisztátalanságnak. Tisztátalannak érzi, azt mondja, képzeld el, ő új életet akar kezdeni, amibe mi már nem férünk bele. Beléd fért? Jól van, csak kérdeztem. Azért ez a fickó tényleg el van szállva. Közepes nagy költő. Nem csinált semmit, oké, hallottam, rendben van, gondoltam. Engem átbaszott.
Az egész úgy volt rossz, ahogy volt!
De hát elkerülhetetlen is. Előtte megmagyaráztam magamnak, miért, mert a felső kapcsolatomnak tartozom vele. De milyen ócskán sült el! Felmondtam, amit előre megfogalmaztam, piszok rosszul hangzott, még magam előtt is, de az ő szemében is láttam, remegett a hangom, azt éreztem végig, hogy hazudok, holott véletlenül az igazat mondtam. Eddig se hazudtam Dürernek, mégsem mondhattam neki azt sosem, ami van. Nem a teljes igazság, amit ő egyáltalán tudhat. A teljes igazságnak nincs realitása! Döbbentem rá hazafelé botorkálva az eső áztatta kockaköves úton. Fel, garzon-kastélyomba! Nevetséges, öreg Kékszakáll.
Az én három éve dühöngő szerelmem nem közös. Lássuk be.
Talán nem közös.
Hogy lehetne közös? Csupán bennem él. Hogy felejthettem el?
Úgy felejthettem el, hogy nem szeretsz.
Vagyis én sem szeretlek, épp az.
A tested akarom, te meg a vágyamat.
Még büntetésnek se mertem gondolni, hogy eztán nem látom a szemed.
Kiharcoltam.
Felszabadítottam rabszolganőm. Elengedtem. Nemes tett. Megpróbáltam örülni neki. Nem tudtam. Még csak nem is láthatásod elvesztése fájt. Az volt a jó, a megkönnyebbülés! Lelkem rendetlen szennyesének legaljára nyomtam be a vészes Kara-Gallát, ezt a Caracallát, szívem zsarnokát, így hívtalak, eltakartalak mindenfélével, ne jussál eszembe, és helyetted is imádkoztam, ezen lehet nevetni, pedig jól ki lehet magunkból imádkozni egy nőt, talán egy férfit is, csak hát Dürert nem akartam kiimádkozni magamból, mert őt nem a lába köze követelt magába, hanem a barátomnak hitte magát, amit viszonozni szerettem volna.
De nem tudtam.
Nem voltam rá képes.
Kedves Olvasó! Ha hozzászólnál az íráshoz: szerelem@kulturpart.hu Szeretettel várjuk!
