Az év egyik furcsa meglepetése lett a Baltimore-i Future Islands felemelkedése, azonban ha van lemez, ami megérdemelten vív ki egy szintlépést, akkor az a friss Singles.

Noha a Future Islands korábban is jelentetett meg olyan albumot, amire valamennyire odafigyelt az internet, a zenekar sajnos még többévnyi próbálkozást követően is vastagon benne térdepelt a független pop szűkös mocsarában. Azonban idén fordult a kocka: a csapat nem pusztán a nagy múltra és sikerre visszatekintő 4AD label mellé szegődött, de egy Lettermanes fellépéssel meg is csinálta a maga Ed Sullivan showját, aminek köszönhetően USA-szerte láthatta mindenki, ahogy a hentesfejű Samuel T. Herring viccesen táncolva, drámai gesztusokkal sem fukarkodva tölti meg szenvedéllyel a banda friss lemezének nyitódalát. És bár értelemszerűen nem tört ki visszafordíthatatlan mánia a tengerentúlon, a manőver egy kezdőrúgásnak elég volt, a Singles ugyanis azóta a Top 40-et ostromolja, és a szaksajtóban is feltűnően sokat sugdolóznak a formációról, amit nem olyan rég még alig ismert valaki. Ám a felhajtás teljesen megérdemelten jött, hiszen a FI kiváló munkamorállal bír, mivel (az elődzenekar aktivitásával kiegészítve) kb. már tíz esztendeje űzi az ipart, eddig négy stúdióalbumot, számos EP-t és évi több száz koncertet kipréselve magából. Ekkora szorgalomért pedig még akkor is kijárna némi elismerés, ha a művészileg csak ímmel-ámmal lenne értékelhető az együttes aktuális anyaga, a jóleső valóság azonban az, hogy korántsem ez a helyzet.



A Future Islands-be nehéz többet belelátni annál, ami: három teljesen, eszméletlenül színpadképtelen figura, akik saját Coldplay/Doves-szindrómájukat jobb híján az énekes bohóckodásával és szemet gyönyörködtetően őszinte kirohanásaival egyensúlyozzák - ha már a dalokkal képtelenek. Igazság szerint a Singles minden száma megbukik a nagy popteszten, mivel egyikükbe sem szorult egy legalább mérsékelten épkézláb refrén, és az énekes is mindössze ernyedt rekedtséggel próbál valami szabályos hangsort előcsalni belőlük - s bár egy előnyösebb megjelenés talán könnyebben előremozdíthatná a szekeret, ennek hiányáról épp most volt szó. A vicc az egészben pedig nem az, hogy a produkció még úgy is működőképes, hogy semmiféle észérv nem áll mellette; hanem az, hogy mennyire az. A kiadvány ugyanis kivételes egység és színvonal tartja össze, ami miatt (legalábbis nálunk) nagy eséllyel lesz az idei nyár kísérőzenéje: a mondjuk a 2011-es Metronomy vagy a korai Junior Boys hűvös színeit kikeverő; feszesen minimális new-wave/szintipop elemeken alapuló; azokat tekintélyes adag szível és lélekkel felturbózó mű az átlagnál tényleg hosszabb szavatossági idővel bír – és ezt nem csak annak köszönheti, hogy egy olyan szerzemény sincs, ami ne illene bele az összképbe; hanem annak is, hogy tényleg érezni, hogy a tagok mindent beleadtak, ami csak kifért. Az összpontosuló erők és a rendkívül pozitív hatás ellenére a korong nem feltétlen lett vidám, sőt, sok benne a lemondás és a búcsú, viszont ez a fura melankólia fűzi össze a végeredményt, ami állítólag másféltucat demó legjavából került ki, és milyen szerencse, hogy így történt. Egy híg duplalemez ugyanis simán kijöhetett volna az alapanyagból, a Future Islands azonban tudta, hol a határ, mértékletessége pedig előnyére vált. Hiszen a Singles úgy lett egy remek popalbum, hogy nem a slágeresség a legfőbb erénye, és ami úgy derít minket jókedvre, hogy egy kicsit mindig el is szomorít.