Závada Pál hat év után új regénnyel jelentkezett. A Természetes fényről, fotókról, múltról, jelenről és egy normális világról is beszélgettünk vele.

Mi volt előbb: a fotók vagy a történet?

Engem mindig nagyon érdekeltek a fotók, gyűjtöttem is őket, aztán a nyolcvanas évek elejétől elkezdtem interjúzni a Kulákprés című könyvemhez. A családomnak volt egy levelezése az ötvenes évekből, azt dolgoztam fel. Apám katona volt, a szüleit meg internálták beszolgáltatási mulasztásokért. Ez a levelezés képezte a könyv magját, aminek a második és harmadik kiadásában már szerepeltek a fotók is. A Természetes fényben viszont ezek a képek fiktív helyzetbe kerültek.

Viszont olyan, mintha a szereplőik megegyeznének a regény szereplőivel.

Egy tényregény formáját veszi magára, miközben csak helyenként az.

Miért ment bele ennyire mélyen a szociográfiai kutatásba?

Mert valóságon alapuló történetek bányája. Pesze, hogy az ember szereti a saját szülőfaluját, de én ki is használtam azt a helyzetet, hogy ott jobban el tudok igazodni. Amerre a hőseim megfordulnak, az ott fellelhető forrásokból - sajtóból, levelezésekből, naplókból - gyűjtök, és kiválasztom azokat a történetmotívumokat, amik hihetőnek tűnnek. Szociológiailag valószínűsíthető választásokat szoktam tenni. Aztán van, hogy szerzői önkény szerint fiktív kanyarokat vesz a történet, a lélektani ügyek például fiktívek. A fotók pedig aláhúzzák, hogy ezek tényszerű elbeszélések. Van egy tudatos törekvés (és egyben látszat), hogy a könyv valóságos történetek által hitelesíthető dokumentumregényként is olvasható, miközben a szöveg folyton kétségbevonja és relativizálja a valósághűséget.

Korábbi műveiben és itt is többször utal a nemzetiségi konfliktusokra. Ezt miért tartja fontosnak?

Ezek a problémák mindig előjönnek. Nem aszerint szőttem a történetet, hogy mi mennyire aktuális. Ezzel az engem érdeklő évtizeddel, ami durván 1937-től 1947-ig tart, egyszerűen nem tudok megbirkózni. A szülőfalumról megmintázott faluból elindítva a szereplőket, akik a háborút túlélték, kíváncsi voltam, mit csinálnak, vagy milyen konfliktusokba kerülnek. Ez a magyar történelem legszörnyűbb fejezete, dolgunk van ezzel az időszakkal. Nemcsak arról van szó, hogy újabb és újabb források kerülnek elő, így mindig átíródik egy korábbi jelentéstartalom, hanem hogy ez egy olyan időszak, ami soha nem látott mértékben forgatott ki a sarkaiból mindent. Egy európai probléma. Azt mondják, a németeknek sikerült feldolgozni - mint sokmindenben, ebben is élenjárnak. Azt nem lehet ép ésszel felfogni, hogy évezredek alatt felépített kultúrák egyszerűen ki lettek irtva. Bár Magyarországra azt mondták, hogy a béke szigete, mert '44-ig itt nem volt hadszíntér, és még a zsidóság is békén volt hagyva, lehetett tudni, hogy nem kerülhetik el a sorsukat. Hiszen a zsidótörvények addig is egyre fojtogatóbbak voltak, a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók kitoloncolása pedig a halálos ítéletüket jelentette, amely Kamenyec Podolszkijban teljesedett be. ’44-ben pedig deportálták is a teljes vidéki zsidóságot. Megpróbáltam végigkísérni a hőseimet, ki hova került a deportálás után, ami persze az egymás iránti viszonyukat is nagyban befolyásolta.

Ahogy a történetben haladunk előre, úgy kerülnek elő egyre durvább képek. Célja volt a múlttal való szembesítés is?

Írás közben nem azon spekuláltam, hogy milyen hatással leszek másokra. Ha valami olyat találok, ami felháborít, akkor megpróbálom az olvasót annyira közel hozni a hőseimhez, hogy szembesülniük kelljen bizonyos problémákkal. A megfogalmazás legjobb formáját keresem ilyenkor. Egy-egy történetet időnként többféleképpen is megírok. Amikor például találtam arra forrásokat, hogy a gettósítás Nagybányán kezdődött, gondolkodtam, hogyan meséljem el. Egy tótkomlósi levelezésben megtaláltam egy katonatiszt udvarlóleveleit, aki mellesleg megjegyzi, hogy '44 áprilisában Nagybányán szolgál. Persze egy udvarlólevélben az ember tartózkodik mindenféle csúnyaság megírásától, de azért megemlíti, hogy megünnepelték Hitler születésnapját. Gondoltam, hogy ezt a kedélyes hangot kicsit fölerősítem, és írok ennek a pasinak a nevében egy levélsorozatot, amiben elmeséltetek vele olyat is, amit egyéb forrásokból tudtam meg. Aminek ő ott Nagybányán részese, tanúja volt, vagy lehetett. Van egy figurám, aki megsúgott nekem egy elbeszélői módot, más forrásokból pedig mindezt kiegészítettem. Persze ezt mind megírni abszurd lett volna, viszont eszembe jutott, hogy ugyanezt elmesélheti, mint rémálmot: „azt álmodtam, hogy a Mariskának mindezt én leírtam...” Mintegy öntudatlanul tálalja az egész problémát: nem egyszerű olyan sok embert összegyűjteni, az elszállításukról gondoskodni, és arra vigyázni, hogy szét ne szaladjanak. És amíg nem történik valamilyen intézkedés a sorsukat illetően, addig el kell látni őket. Ja, és közben kikutatni az értékeiket. Erről vannak beszámolók, de azokat csak forrásnak tekintettem, s adtam hozzájuk egy elbeszélői módot, amelyik adott esetben lehetett egy másik dokumentumgyűjtemény műfaja, a fikcióleírás céljából.

Az ötlet, hogy a fotók ilyen szervesen a regény részei legyenek, honnan jött?

Ahol megfordultak a hőseim, azokra a területekre rákerestem az interneten, és a lehetséges képeket végignéztem. Ezek sok esetben nem voltak jó minőségűek, viszont rendkívül informatívak voltak, így egyes történeteket kizárólag fotókból írtam meg, amik közül egyet közöltem. Találtam például olyan képeket Brnoból, '45 májusából, melyeken cseh milicisták német nemzetiségieket fehér horogkereszttel mázoltak be és deportáltak, ami szintén faji alapon történő bosszú volt. Erről például nem tudtam korábban.

A Jadviga párnájában és a Természetes fényben is fellelhetők a keresztbe-kasul futó szerelmi szálak. Ezek beleszövését miért tartotta fontosnak?

Akár a paraszti, akár a polgári világban erős tilalmak voltak. Csak hát felborulnak ezek a normák, amikről persze nem nagyon olvasunk. De ha egy-egy forrás mégiscsak elérhető, azokban kapunk támpontot a szereplők testi-lelki szenvedélyeit illetően. Volt házasságon kívüli szexuális élet, volt erőszak, voltak megcsalások. De akkoriban sokkal nagyobb problémát jelentett, ha valaki áthágta ezeket a normákat. Ez engem izgatott, már csak azért is, mert a kamaszkoromban, amikor regényeket olvastam, az irodalom nem írta meg az ilyen történeteket, mert nem volt meg az illetősége hozzá. A Holmi például folytatásokban közölte Illyés Gyula kiadatlan regénytöredékét, amely a harmincas években kezd játszódni. Ebben a történetben komoly probléma van a fiatalasszony házasságával, de az egyébként kitűnő stílusban megírt regényben egy árva szó sem esik szexről. Mint ahogy a falu teljes társadalmi tablójából pedig a zsidók vannak teljesen kifelejtve. Illyés a negyvenes évek végén így próbálta megírni a harmincas évekbeli falut – szexről és zsidókról semmi nem szól.

Amikor a nagyapámat kérdeztem a háborúról, azt, hogy ki kire és miért lőtt, legtöbbször nem tudta elmondani. Ön pedig utalt rá, hogy egyes eseményeket igen nehéz rekonstruálni a visszaemlékezések által. Vajon a feldolgozás során alakul át az igazság?

A katonák élete tele volt fölösleges várakozással. Volt egy személytelen ellenség, és azok partizánjai, akikről tudták, hogy pont olyan parasztok, mint otthon az apjuk, de ezt nem lehetett figyelembe venni, mert akadályt képeztek. Emiatt kialakítható egy gyűlölet és kiadható olyan feladat, amit normális körülmények között nem végeznének el. Ezeknek a katonáknak csak egy része került ilyen helyzetbe, vagy azt gondolták, hogy nem nagyon vettek részt benne, ha lőttek is, nem találtak el senkit. Tehát van egy önfelmentés, illetve a legsúlyosabb pillanatok törölve vannak. Vagy tényleg nem emlékeznek, vagy nem szívesen emlékeznek rá. És persze vannak olyanok is - nagyon kevesen -, aki vállalták a történteket, sőt eldicsekedtek vele. Aztán az AVÓ megtalálta a leveleiket, és fölakasztották őket.

Ki az az olvasó, akinek ma van türelme végigolvasni egy több mint hatszáz oldalas könyvet?

Nekem szerencsém van, mert akik eddig vették a könyveimet, azok megtisztelnek a figyelmükkel. Persze, olyan, mint a Jadviga párnája csak egyszer van. Járok író-olvasó találkozókra és főleg az én nemzedékem, és a nálam idősebbek a törzsolvasó-közönségem, és főleg nők. De ez nem lehet szempont, amikor elkezdek dolgozni. Egy vastag történelmi regény, amely ráadásul átfog egy egész évtizedet, nem tudja egy vékony lányregény csábító külsejét átvenni. Nem kell mindig trendinek lenni.

Lesz ebből a történetből film?

Normális világban el tudnám képzelni, de egyrészt ez egy drága film lenne, másrészt pedig most nincs normális világ.

Hogyan képzeli el a normális világot?

Úgy, hogy először is a jelenlegi kormány megbukik, hogy helyreáll az alkotmányos jogállam, a csorbítatlan demokrácia, és véget ér a hatalmi önkényeskedés. A mai viszonyok között ellenben sokmindent nem tudok elképzelni – ezek közül messze nem az a legfontosabb, hogy film sem készülhet a könyvemből. De még egy folytatásos rádiójáték sem – ebben a közszolgálatinak csúfolt kormányszócsőben én nem fordulhatnék elő. Már csak azért sem, mert nem járulnék hozzá – érvényes még a Parti Nagy Lajossal közös bojkottunk. Korábban a tévében voltak kulturális műsorok, amiket milliók néztek. A napilapok közöltek kritikát, vagy a Nők lapjában fejezetek jelentek meg. A Jadviga párnájából rádiójáték és film is készült. Ma hiába van internet, tájékozódás tekintetében teljesen széthasad az ország. Az emberek kétharmada nem olvas, nem jut hozzá olyan tévécsatornához, ahol értelmes szó elhangzik. Otthon voltam Tótkomlóson, és amikor az értelmiségi barátaimat kérdeztem, semmit nem tudtak a Szabadság téri emlékműről. Én nem fogom hibáztatni őket, hogy miért nem keresgélnek az interneten. Fáradtan hazamennek, leülnek a tévé elé, amiből nem tájékozódnak. Ma már azt kéne, mint régen: aktivistáknak elmenni ilyen területekre, és felvilágosító előadásokat tartani, hogy az emberek ne tévedjenek el ebben a hírdömpingben, amiben közömbössé és érdektelenné válnak.