Sokévnyi ácsingózás után végre bebocsátást nyerhettünk a hírhedt OFF hipfesztivál kordonjai mögé, ahová a látottak alapján szeretnénk a lehető leghamarabb visszajutni.

A lengyelországi OFF-ról a magyar internet szegleteiben is viszonylag sokat lehet olvasni, az előző évtized végén indult rendezvényre ugyanis minden esztendőben ellátogat egy kisebb-nagyobb itthoni delegáció; éppen ezért a fura és szokatlan körülményekbe (szegregált piás-kajás rész, olcsó belépő, jó zene) talán nem is kell annyira belemennünk. Főleg úgy, hogy ezeknél eleve érdekesebb, és nekem, első alkalmas offosként még feltűnőbb is volt a helyszínre telepedő nyugodt és békés hangulat, amit eleinte nem feltételeztem volna. Budapesttől Kiewit-Hasseltig ugyanis a fesztiválok nagyjából tényleg ugyanolyanok – szemét és por mindenütt; vedelés ezerrel, fákon és kerítésen csüngő őrült fiatalok, Prodigy/NIN/Eminem ésatöbbi.

Katowice mellett viszont már a környezetben is volt egy furcsa zavartalanság, ami vagy a központi nádas-fás-füves terület vagy a szűkre szabott alkoholválaszték vagy a langyos vérű kelet-európaiak jelenlétének tudhattunk be. De hogy pontosan melyiknek, az mindegy is: ez a három nap ugyanis arról szólt, hogy a megszokottnál feltehetőleg nyitottabb emberek hallgassanak az átlagnál valamivel érdekesebb produkciókat – minden egyéb tényező csak másodlagos szerepet töltött be.

Mivel a legtöbb általunk látott koncertet 5-6 mondatban el lehet intézni, és mivel mi is durva listafíliában szenvedünk, legjobbnak láttuk egy rangsor, illetve néhány értékelési kategória felállítását. Íme tehát a 2014-es OFF top tizenöt fellépése, három szekcióra bontva.   

Monokróm eseménytelenség
(60%-68%)

Hookworms

A korábbiaknál kicsit karcsúbb lineup miatt számos olyan koncertbe kóstoltunk bele, amivel kapcsolatban vagy nagyon keveset vagy pedig semmit sem vártunk, közülük pedig a pszichedelikus zajban utazó Hookworms bizonyult a sereghajtónak. A láthatólag még gyerekcipőben tipegő banda nem nyújtott többet némi egybefolyó bizsergésáradatnál, kiemelkedő dalok, melódiák, érdekes minutumok nem igazán voltak. De persze lehet, hogy csak mi álltunk rossz helyen.

Perfetc Pussy

Mit is várhatna az ember egy PP-előadástól, mint tűréshatárig fokozott, acélműszerű gitársistergést? Pont ezt, csak tízszeres hangerővel. Sem azt nem értjük, hogy a csapat hogy nem veszítette még el a hallását, sem azt, hogy a rajongók hogyan tudják megkülönböztetni ezeket a számokat.

Los Campesinos!

Szomorúan tudatosult bennünk, hogy a LC! amennyivel több lemezt készít, annál laposabb lesz - rég volt már 2008, amikor kettesével jelentette meg lemezeit a tini Arcade Fire. A buli persze nem volt reménytelen, az erőspaprikától kipirosodott Rooney-fejű énekes például mind a közönségben kántálást, mind a pofázva tömegszórakozatást, mind pedig a jó dalokat meggyőző lelkesedéssel nyomta. Kár, hogy ez utóbbiakból nem volt túl sok.

Reményteli középmezőny, kierőszakolt múlt
(78%-83%)

A programfüzetben a tUnE-yArDs-hoz és St. Vincenthez hasonlított Xenia Rubinos valóban szereti a kicsavart dallamokat és a fura ritmikát, a törtszámokban gondolkodó dobossal fellépő fekete hölgy így kétféleképp is le tudta kötni a közönséget. Kicsit olyan volt, mintha a Battles játszana Beyoncé húgával, miközben az a szintiken könyököl.

Perfume Genius

A tömött sátor előtt játszó, két társsal kiegészülő Mike Hadreas koncertjében az volt a legérdekesebb, hogy ezek az inkább befordult szerzemények ennyi ember előtt is tök jól oldódtak. A PG nem egy társas jelenség, hallgatni is egyedül a legjobb, a nézők sorai közötti susmus és a tömeghangulat azonban nem fojtotta meg a fiút, aki inkább felszabadultnak és rutinosnak látszott.

The Jesus & Mary Chain

Talán jobb, ha az ember nem indul nagy elvárásokkal a JAMC fellépéseinek, hiszen úgyis kénytelen lesz kevesebbel beérni. A banda valószínűleg csak az évi párszázezer fontért csinálja az esztendők óta alig variált setlisten alapuló koncerteket, így aki a '84 körüli tizenöt perces őrjöngéseket reméli viszont látni a 2010-es években, valószínűleg hoppon marad majd. A dolog egyébként szerintem nem volt rossz, ha az ember ismerte a számokat, fél- vagy kvázi-laikusként odaállva viszont tényleg csak egy rakás mozgásképtelen skóttal találkozhattunk.

Meglepetések és ejakulációk
(85%-100%)

Protomartyr

Egyértelműen az amerikai posztpunk alakulat nyújtotta a rendezvény legváratlanabb fordulatát, amikor az átlagosnál azért valamivel jobb dalaiból kihozta a maxmimumot. A változatos tagság (öltönyös-negyvenes ábrázatú énekes; Darkness-tag szerű basszer; hülye sapkás gitáros, Lostprophets-kaliberű dobos) még hagyján volt, de a koncert irreálisan jól szólt; elképesztően homogén gitárzajjal és Stephen Morris-t alázó dobokkal. A végére már az sem zavart, hogy a dalok felében a frontember csak beszél.

The Notwist

Saját tunyaságom megakadályozott abban, hogy egyetlen Notwist-lemezt is meghallgassak, így ez volt életem legjobb olyan koncertje, amin egy számot sem ismertem. Általában nem is szeretek így buliba menni, ez viszont tényleg meghökkentett: Wilco-szerű szakértelemmel szólt a komplex elektro-posztpunk és a millenium körüli modern krautrock. Vagy mi.

Fuck Buttons

Jó mókának ígérkezett, és az is lett. Máig rejtély, hogy a két faszi mit is csinál a színpadon a lélegzésen és az anyagcserén kívül, a dolog azonban hozta a katartikus fokozódást, a statikus zajt és a kulcsfontosságú elektronikus ricsajt. Kicsit mondjuk sablonos és fáradt volt az egész még annak ellenére is, hogy az előre beprogramozott hangsávok nyilván nem tudnak elfáradni, viszont végre hallhattam szarkészen, kurva nagy hangerővel a Hidden XS-t, és ez nekem elég volt.

Belle & Sebastian

A tizennégy zenésszel fellépő B&S helyett akár a Polyphonic Spree is jöhetett volna, a sok bába között ugyanis nem csak a gyerek, hanem a szégyenlős skót popzene is elveszik kicsit. Ettől függetlenül nagyon sajnáltam volna, hogy ha nem láthatom őket élőben, a dalok ugyanis jók voltak, és az előadásmóddal sem volt probléma. Fura, de talán a rövidség szúrta leginkább az ember szemét: ilyen jó katalógussal ugyanis egy 20-30 számos setlist sem tűnik egyáltalán túlzásnak, ezek meg levonultak anélkül, hogy legalább a Judy And The Dream Of Horses-t lejátszották volna.

Andrew W.K.

PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY PARTY

Neutral Milk Hotel

Harmadszorra hallottam élőben ezeket a dalokat, így már annyira nem tudtam lelkesedni a dologért, viszont ha az objektív elsőkoncertes szerepébe képzelem magam, nem tudok belekötni semmibe. A múltkori erő a szabadtér miatt kissé talán hiányzott, most már azonban tudom, hogy a legjobb NMH-szám minden kétséget kizáróan a Ferris Wheel Of Fire élő verziója.

Slowdive

Ritkán történik olyan, amikor egy koncert minden egyes eleme a szó legszorosabb értelmében véve tökéletes, a Slowdive performansza azonban pontosan ilyen volt. Nehéz megfogalmazni, mit éreztem, amikor a kivetítő előtt a bokámig érő állal voltam a szétrobbanás, a sírás és a nirvána küszöbén, pedig aztán rólam lehet tudni, hogy ha shoegaze, akkor inkább a Loveless, mint a Souvlaki. Ez viszont talán még az élő My Bloody Valentine-on is túltesz: a banda előadásának minden porcikája maximális összhangban volt a köztudatban élő képével; a fénytechnika káprázatos, a hangzás lenyűgözően cizellált; a számok pedig (a gondosan válogatott debütös daloktól kezdve a csak kislemezen kiadott darabokon át a Pygmalionos zárásig) egytől egyig mennyeiek voltak. A banda életműve nyilván nagyon messze van a hibátlantól, azonban élőben egyszerűen annyira klappolt minden, hogy azt álmaimban sem gondoltam volna.