Mind a mai napig fel-felmerül bennem és fájdalmasan furkál, úgy a végsőkig keserít egy beszélgetésünk a holdfényes Mechwart tér sarkán.
Forró, nyári záporos éjszakán, több órás csavargás után Samu megáll, rám néz, azt mondja, ő tudja, hogy én tudom a legfontosabbat. Amiről nem lehet beszélni, Mert az nekem a nemtudommicsodámban is benne van. Hogy én azt tudom. Azért kell nekünk közösen megélni a dolgokat. Értem? Megfogta a galléromat, az ingemnél fogva közelhúzott, kutatva a szemem nézte, holott neki nem volt szokása a szemembe bámulni, de senkinek, mert Samuban, Samu Simonban, akit a világ Dürernek nevez, arisztokratikus távolságtartás él, van és volt mindenkivel szemben, Apollon isten megtestesülése, három lépésnyire mindenkor mindentől és mindenkitől, talán még tőled is. Ezt nem tudom. Néha eszembe jutott, amikor azon gondolkodtam, miért van a te szemedben az, ami benne van. De most a Samu szeméről beszélek, bocsánat. Tudod miért?Kérdezte újra.
Nem tudom, mondtam.
Azidőtájt esett meg ez a beszélgetés, amikor mi, te meg én egymás nyálát ittuk, ha csak nyeltünk. S azt nagyon szerettük. Nyeldekeltem, ahányszor csak tudtam. Benne voltam a hasadban, ezt most körülírtam, ott laktam, nemigen mozdultam ki, ha csak nem azért, hogy újra betaláljak, neked játszottam, éltem, azt éreztem, belőled nőve vagyok, azt teszem, amit te akarsz, és te azt akarod, hogy töltselek ki, ne okozzak fájalmat avval, hogy nem vagyok jelen.
Ám csak akkor legyek jelen, ha ketten vagyunk.
Vagyis egyedül vagy.
Megszépülsz, azt is mondtad sokszor, jót tesz a bensődnek a vágyam, több, mint amit az élet ad, hiszen ha valaki érted, a puszta létezésedért tovább éhezve téged jóllakat, s azzal maga is jóllakik, az jobb szerető, mintha valóságos volna. Éjjel-nappal kiült ránk az éhség, akár az iskolások az ablakba, napozni, ha elönti a fény, ők ki a párkányra, ami veszélyes, igaz, de meg kell csinálni, ha itt a tavasz. Diadalmas érzés. A legszemérmetlenebbül szemérmesen azt tesszük, amit senki nem mer: kilépünk magunkból és szerelmeskedünk.
Miért?
Kérdeztem Dürert.
Azért, felelte, lassan, föl-alá sétálva pillantásával bennem, mivel ez közös bennünk. Az, hogy én is tudom. Mondjuk ennyi. Ezt nem kéne megmondanom neked, de úgy érzem, valamiért iszonyú fontos, hogy egy alapvető élményünk közös. Én is tudom. Az emberek már ejtették a közöst. Elbizonytalanodott, legyintett, nem pontos, én nem vagyok a szavak embere, sok is ez így, de... Nézz fel a Holdra! Fel is mutatott: a nyári tintaszínű égen, a kis felhőcafatok közt lázas volt a Hold. Hófehéren, halottfehéren sütött... Izgatottan, kísértetiesen.
Valamit mond.
Látod?
Azt hittem, elájulok. Hihetetlen szar voltam! Ahogy ott álltam, és nem tudtam neki mit mondani. Újra eleredt az eső. Most rémlik fel, én akkor döntöttem el, hogy ezt az egészet abba kell hagynom. Szakítani akarok, mert ez tarthatatlan. Valamit persze feleltem, dadogtam, megölteltem Dürert, a vállát csapkodtam... Haza akartam menni. Mondtam, most már fázom. Nem tudok mit mondani, de sosem fogom elfelejteni, amit mondott, azt megigérhetem. Aztán.... Két ütemet vártam, két-három hetet, vagy hónapot, akkor már csak az volt bennem, hogy legyen vége az egésznek minél előbb. Végül aztán fölmentem hozzájuk, hogy a barátom nagyon megutáljon. És te is!
De azt nem tudtam kitalálni, hogy te végül is mit szólsz az egészhez.
Kedves Olvasó! Ha hozzászólnál az íráshoz: szerelem@kulturpart.hu Szeretettel várjuk!