A Klaxons munkatempója szerencsére a színvonalra nem volt hatással: a friss albumra sokat kellett várni, a Love Frequencies-ben azonban bárki megtalálhatja a kedvére valót.
A Klaxons volt lényegében az utolsó olyan zenekar, amit az angol sajtó a brit poszt-poszt-punk revival egyre csökkenő hevületében újdonsült kedvencének kiáltott ki, méghozzá jogosan: a tuti kislemezek, valamint a 2007-es Mercury-díjat is elhódító Myths Of The Near Future című debütalbum egy szórakoztató és színes csapatról rántották le a leplet, amit máig érthetetlen okokból a new rave bélyeggel illettek, bármekkora ostobaság is volt így jellemezni a banda korai kiborg-elektro-popzenéjét. A formáció később aztán nem csak a stílusmegjelölést tette még feleslegesebbé, de a kétkedőkre is rácáfolt a három esztendővel későbbi (és kb. máig az évtized legjobb borítójával megspékelt) Surfing The Voiddal, amely egy határozottan gitárosabb irányba tolta el az együttest, melynek még ez sem állt rosszul – lendületes, életerős és friss dalokat tartalmazott ugyanis a korong, ami, igaz, a hosszú pepecselés és a szigetországi rock felé mutatott fokozatosan lanyhuló érdeklődés miatt nem röpítette az egekbe a produkciót. Sőt, a bandára annak ellenére figyeltek egyre kevesebben, hogy sikeresen tartotta a szintet, miközben az Editors és a többi szerencsétlen majd behugyozott az erőlködésben, hogy összehozzon egy legalább jóindulattal is közepes lemezt.A csapat azonban úgy tűnik, nem tanult az esetből, hiszen ezúttal súlyos négy évvel rövidítette meg a rajongói életét, miközben világos, hogy egy hozzá hasonló, alapvetően slágerekben utazó zenekarnak minimum öngyilkosság ennyi ideig hallgatni. A történet viszont cserébe nem végződik csúfosan, a Love Frequency ugyanis ismét egy kellemes próbálkozás lett, amely alapján sokkal indokoltabbnak érezzük a 90-es évek elei brit partikultúrát emlegetni, mint hét évvel ezelőtt. A korong nem csupán a borítón elhelyezett ecstasy tabletta miatt idézi fel a madchester fénykorát, hanem azért is, mert ez lett az együttes eddigi legelektronikusabb albuma: gitárokat elvétve lehet csak hallani, és akkor is úgy a háttérbe vannak fésülve, hogy nagyon fel sem tűnik a jelenlétük. Ám ez nem feltétlen jelent gondot, hisz a fiúk kreativitásának még mindig nincs kifogásolható oldala, ezt pedig szépen bizonyítja az anyagon végigvezetett egyenletes (és persze egyenletesen jó) színvonal. Bár Atlantis To Interzone-szerű őrült kirohanások nincsenek, minden egyes dal könnyedén memorizálható lesz két-három hallgatás után; a szolid és visszafogott (talán leginkább a Friendly Fires 2011-es Pala lemezével rokonítható) megszólalás pedig megnyugtat minket afelől, hogy a Klaxons sem az önismétlésből akar megélni. Persze azért nem szabad túlságosan repesni az örömtől, mivel még annak tudatában is ez lett a formáció eddigi leglaposabb munkája, hogy sok rosszat nem mondhatunk róla –egyedül csupán az aránytalanul nagy rögzítési procedúra miatt emelhetünk panaszt. Egyébként azonban a Love Frequency hálás társ lehet, ha csak egy kis súlytalan lötyögésre vagy szűk tucat halványra színezett, modern popszámra éhezünk.