Egy év múlva, talán annyi se, hallom ám - Nebaszki, a Galla Ági elhagyta a Dürert! Az Izéért. Az Izé Bizé. Igen! Ismered a pofát.
Mindenki ismeri, mert olyanokat csinál. A feltörekvő gizgaz. Nem is az, hogy szemét, de abból tényleg nem emelkedik ki. Az Izé, na ő Áginak a választottja. Bizony.
Senki nem is akart a füleinek hinni.
Az Izé?! Nehogy már....
De. De. Ő kell az Áginak. Évek óta kell. Biztosan megkapja tőle a magáét. A srác be is fog futni, most itt a rendszerváltás, négy gyereke van, eddig, és egy lestrapált felesége. Még. Most kórházba került... Állítólag egy előző házassága is volt, azt a nőt is otthagyta. Ági meg a Samut. Annyira szerelmesek, hogy egy napon mondták meg. Így volt megbeszélve, hogy egyszerre...
És a Samu mit szólt?
Megnémult. Ki se jön már a műterméből. Senki nem is meri meglátogatni.
Szerintem ez az egész nem igaz, mondtam.
Ott-hagy-ta a Dü-rert a Ka-ra-Gal-la-Ági! Mint Pál a Zolát. Ennyi. Ezt hallani nekem olyan volt, mint annak az ürgének, aki idejében leszállt a villamosról, amit négy perc múlva a Margit-híddal együtt robbantottak a nácik bele a Dunába, ugyanakkor meg mintha egy megőrült porszívó feje ellenem fordulva közvetlen közelről köpné, fújná, okádná az arcomba a porzsákja tartalmát. Se látni, se hallani, se beszélni nem tudtam. Arra vigyáztam, hogy az arcom le ne essen. El ne bíborodjék a himlőhelyes pofám. Ne meredjék fel fejemen az agancs!
Csak hát ez az egész nem egészen így volt. Kisebb volt és ócskább. Ugyan átfutott bennem: felszaladni Dürerhez még ma, nagy üveg Chartreuse-zel, 60 fokossal, mi ismertünk egy helyet a városban, ahol pult alól adták, szilveszterkor ittuk hármasban, mert mámorítóan lehetett seggrészegnek lenni tőle három pohár után... De most szájon vágott az ötletem visszakézből, eldobtam, és olyan rosszkedvű lettem, hogy az még az én kudarcos életemben is párját – mi mását? - ritkítja, így aztán mindössze két-három hétig, hónapig vagy évig élveztem a fájdalmamat, míg a csámcsogó pletyka Ágnesról meg az új farkáról a közszájon kitartott, nagy nehezen el nem folyt, míg életben tartották, élénken cumizták, szájrul-szájra adták, szorgosan nyálazták, azértse mondom, hányféleképpen ócskán, vastagon irígyen mind, ahányan csak beszéltek róla. Az úgynevezett művészeti élet. A legények eleje. Ez is olyan itt, mint a helyi történelem. Szájalt. Légből kapott.
Mert hát persze nem is volt igaz ez a pletyka.
Tudtam, hogy nem igaz. Ne félj, míg engem látsz. Én tudom, hogy szeretted, biztos vagyok benne, mindent tudok rólad, és nem ért meglepetés, láttam magam előtt azt az ugyancsak izzadós, szép testű állatot, akinek szeretted a szagát, a szeme ragyogását, a vágyát meg a tenyerét, meg a butaságát! Ó, azt bizony nagyon szeretik a nők, ha egy férfi buta. Nem a gyilkossághoz, ahhoz nem buta. De nem művész, nem tudós, nem fizikus. Hanem fizikum. Úgy mondja, szerelmes. Életét adja érted, minden percét, erejét, melóztat, részeltet. Neked adja a szavát. Szívének grammját se. Azzal felcsinál.
Neki nem szíve van.
Megöl. Felfal, akár a pöttyös leopárd. Itten, egy középkelet Sír Lankán. Hol ide dug belőled egy darabot, hol oda: gerincedet a felső ágra, májadat és szivedet a földbe. Meg ne találja más.
Te már az övé vagy, és voltál. Mit akarsz?
Száját hosszan, gondasan nyalogatja utánad.
Ó, mennyire értem!
Azt hittem.
Annyira értettem, hogy aztán már nem is szerettem gondolni rád.
Kedves Olvasó! Ha hozzászólnál az íráshoz: szerelem@kulturpart.hu Szeretettel várjuk!
