Nálunk Szent István király honosította meg Nagyboldogasszony tiszteletét, amikor kissé kilátástalan helyzetében Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot.
Akárhonnan kezdjük számlálni az évet, egy idő után eljön a pont, amikor, mese nincs, pihenni kell. Akár a nagy meleg, akár a jól végzett munka utáni öröm, akár egyszerűen kidőlés – szükséges egy szusszanásnyi pihenés, a naptári év délutáni sziesztája (a gyerekeknek és a tanároknak egy kicsit előbb, nem véletlenül).
Ami az augusztust illeti: közel kétezer évvel ezelőtt Augustus császár, a nagy ünnepalapító alkotta meg a ferie augustit, mely akkor még nem kötelezően a tengerparton töltött idő volt, mint ma az olaszoknak, sokkal inkább a termékenység ünnepe, legyen szó betakarításról vagy gyermekáldásról, s csaknem egy egész hónapig tartott. Igaz, ma sem adják alább, Itáliában két teljes hétre leáll az élet. A Diana-ünnep szertartásai mellé – kenyeret és cirkuszt – anno nagy hagyománya volt a lóversenyeknek – erre ma már csak a sienai Palio ünnepe emlékeztet augusztus 16-án. Aztán a Katolikus Egyház jó szokása szerint Mária mennybemenetelét helyezte a nyár delelőjére, már az 5. században; a boldogságos Szűz Mária – ahogy a hívők becézik – a hagyomány szerint testével együtt a mennybe emeltetett, elsőként az emberek közül a romlandóságból az örökkévalóságba.
Nálunk nem más, mint Szent István király honosította meg Nagyboldogasszony tiszteletét, amikor kissé kilátástalan helyzetében Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot, halála napján: pont augusztus 15-én. Aztán az évszázadok során Istvánunk szentté avatásának napjának s a magyar állam alapításának tűzijátéktól sziporkázó ragyogásában valahogy elhalványult az az ismeret, hogy nem elsősorban István király oltalmában vagyunk, hanem Szűz Máriáéban. Bár igaz, István király, akárhogy nézzük, kitett magáért a magyar népet illetően.
Augusztus 20-a, és annak is elsősorban az államalapításhoz kapcsolódó aspektusa, valamint egy érával korábban az „új kenyér” ünnepe mutatja a tényt, hogy Magyarország lassan elveszítette a hitet – amely ezer évvel ezelőtt megalapozta az országot – a hitet, hogy: segíts magadon, és akkor Isten is megsegít. Először tegyél meg minden tőled telhetőt. Így Nagyboldogasszony megmaradt a falusi öregek és a magyar társadalom jelentős részétől eltávolodott egyház körmenetes ünnepének, és a fakuló paraszti népszokások még halaványabb napjának. Még a budavári Nagyboldogasszony-templom is inkább Mátyás királyról híres turistalátványosság. A régi hagyományokban a két Boldogasszony köze, Nagyboldogasszonytól szeptember 8-ig, Kisboldogasszonyig (Szűz Mária születésnapjáig) szerencsés időszak volt, s fontos az asszonyi munkákban: tojásültetés, téli ruhák és a búza szellőztetése, vagy a csángóknál gyógynövények gyűjtése. Valaha ez legalább annyit számított a hétköznapi életben, mint most a benzin ára, sőt. Ma már közelebb van hozzánk a szupermarket.
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
(Arany János: Rege a csodaszarvasról)
A Kárpát-medence nagy része kies, gazdag terület a földműveléshez, ma azonban a lakosság jó része városban él, s nincs közvetlen köze sem a búzához, sem a liszthez, sem a kenyérhez, az iskolában is beleizzadnak a tanárok, míg megpróbálják megértetni a gyerekekkel, hogy nem a bolti polcon nő a kenyér. A dolgok és az ember valaha közvetlen kapcsolatába közbeékelődött a bankjegy, és pontosan emiatt válik egyre fontosabbá egy-egy nagyobb szünet. Ünnep. Kiszakadás. Amikor szándékosan nem számít a pénz.
Az augusztus több szempontból is határ-időszak: az időjárás zordabbra fordul, az éves munkák a nyáriból az őszibe fordulnak, érik a gyümölcs, lassan kezdődik az iskola is; ismét ideje jön valami újnak. De mindemellett a megszusszanás az újbóli nekirugaszkodás előtt, a robotból való kilépés, a kenyér ünnepe valahol mélyen még mindig magában hordozza a hálát. A hálát, hogy idén is termett búza, hogy valahogy túléljük majd a telet, hogy az égiek valahogy csak kedvelnek minket, mert idén is megadják azt, amit nagyon is észrevennénk, ha hiányozna: a kenyeret.
Ha egy pillanatra kitekintünk Európa-vackunkból, Távol-Keleten, például Koreában is e tájt jön el a Chuseok (Csuszak) ünnepe, a betakarítás és a hálaadás ünnepe, mely a koreai holdnaptár szerint augusztus 15-re esik, de évente változó időpontban, valamikor szeptember közepén kerül rá sor (a mi naptárunk szerint). Ilyenkor a huszonötmilliós Szöul jó része kiürül, mindenki hazamegy a családjához, a munkatársak, barátok hagyományosan gyümölcsöket ajándékoznak egymásnak (például datolyaszilvát és ázsiai körtét). Ezen kívül táncolnak, sokszor új tradicionális öltözetet kapnak, és önfeledten együtt vannak a családdal – mulatozni Koreában ugyanúgy tudnak, mint dolgozni. De a legfontosabb a sok apró szertartás között a hálaadás, mégpedig az ősöknek, már kora reggel. A termésért, a gyümölcsért, az új rizsért. Az életért.
Nekünk meg van egy nagy napunk, identitásunk törékeny és/vagy stabil alapját képező állami ünnep, az olaszokéhoz hasonlóan kötelezően elmulatandó hosszú hétvége (te mit csinálsz augusztus huszadikán?), esetleg némely beszéd-hallgatás a magyarságunkról. De végeredményben a forma az, ami szilárd marad: az önfeledt ünneplés a kemény munka után. Még akkor is, ha már többségében nem a mezőkön kaszálva töltjük a nyarat, hanem irodában vagy tengerparton ülve.
Azért én a magam részéről hálát is adok, hogy van kivel és van mit ünnepeljek.
