A kivételes irodalomtanár. A szürke eminenciás. A csöndes. A szerény, aki középiskolás fokon tanítja egész népét. Ismerem én ezt az irodalomtanárt.
Az irodalomtanárnak bőrtáskája van, vagy hátizsákja, de biztos lehetsz benne, hogy főleg könyveket cipel. Holt költők könyveit. Elfeledett emberek könyveit, akiknek a képét és életének félig vagy alig lényeges részleteit, a nőiket, akiket szerettek vagy gyűlöltek, bajukat, amik vagy igazak, vagy nem, mind-mind belenyomták valami poros könyvbe. Azt mondják most, ha ezt tudod, ha ezt érted, akkor érett vagy. Mehetsz egyetemre, kedves népem. Ha nem tudod, hülye vagy. Az irodalomtanárnak pedig az a feladata, hogy felkészítsen rég halott emberek magánügyeiből, hogy ki-kivel és mikor, hogy kinek mi baja volt, vagy nem is volt. Az irodalomtanár tanítsa a népet, az istenadta népet középiskolás fokon.
Az irodalomtanár pedig csöndes, szerény, mosolyog, mert ő a szürke eminenciás, s bőrtáskájából vagy hátizsákjából előcsempészi a verseket. Mert az irodalomtanár tudja, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy ki volt kinek a kije, hogy kinek mi baja volt, csak a vers számít, mert a vers a jelen, az örök jelen idő. A vers az üzenet. Nem az emberi botlások, még csak nem is a sors, nem is a folyton változó világ, hanem a leírt szó, mondat, strófa. A megélt és átélt és versbe átszitált valódibb világ.
Az irodalomtanár kiemeli a könyvet, a verseskötetet, felolvas vagy szaval, az asztalra áll, hogy megmutassa, ha máshonnan nézed, mennyire más a világ. Megmutatja, hogyan lehet és miért jó több nézőpontból szemlélni a dolgokat, másokat, magadat. Vagy nem szemlélni, hanem rivallni. Emlékszünk még, drága jó nép, hogy milyen rivallni? Felállni asztalra, hegytetőre, tengerparti sziklára, vagy csak úgy, s rivallni, mint a régi hősök. Rivallni, mint ki csatába indul! Rivallni, miközben a kürtök zengnek! Rivallni büszkén és szabadon! Ne sopánkodj, rivallj néha, s a haza fényre derül! De legalább is összerezzen. Nézi népét, s lám, a nép nem egy massza, nem egy nem létező fogalom, arctalan számsor, nem adózók, nem betegek, nem nyugdíjasok és gyerekek, hanem egyének végtelen sora. Csupa születés és halál, szerelem és szenvedély, barátság és harc. Az irodalomtanár ezt tudja, ezért csöndesen mosolyogva olvasni kezd verset, novellát vagy regényt. És a nép nagy és fiktív masszájából kiválik néhány, akit dühít, akit lelkesít, és rivallni kezd.
Ifjan mily nehezen kezd el az ember rivallni, s midőn végre ott állsz, asztalon, színpadon vagy hegytetőn, de jó is néha rivallni, hogy élsz, igen élsz, ember vagy, fájsz és szenvedsz, de ember vagy, nem csak egy szám, nem csak egy fogaskerék a gépezetben! Ember, ami oly ritka, mintha karkötőt dobnánk a tengerbe, s egy teknős épp abba dugná a fejét.
Az irodalomtanár megtartja óráját, de nem úgy, mint a költő, aki csak akkor ír – jobb esetben –, ha megszállja az ihlet, hanem nap mint nap. Az irodalomtanár bemegy, előad, vonzóvá teszi a holt anyagot, mindennap ott van a holt költőkkel, s nem azon siránkozik, hogy meghaltak, hogy milyen szomorú sorsuk is volt, hogy hány nő verte őket át, hanem hogy mit hagytak itt nekünk. Verseket, költeményeket, novellákat. Mennyire különös dolog, ha egy ember hagyatékában a legtöbbet a teliírt papírok érnek. Minden más tönkremegy. Asztal, ház, pénz, test: tönkremegy. A költészet még századokon át is világít a sötétben.
Az irodalomtanár viszi ezt a sok kis mécsest, viszi magával be a sötétbe, az iskolákba, a tantermekbe, a fejekbe, s mindenki nézi őt: ki ez a furcsa alak? Miket beszél? Méghogy rivall? Az irodalomtanár pedig csak mosolyog.
Aztán az egyik szép kamaszlány beleszeret, s akkor azt mondja: "Én neked egy angyal vagyok. És az angyalok nemtelenek."
Aztán néha elkeseredik, amikor látja, minden hiába, a massza massza akar maradni, mert az olyan kényelmes, az annyira jó, ha nem kell gondolkodni, ha megmondják mi a dörgés. Ők dörögnek, mondja a massza, mi pedig mélyen alszunk e dörgés ölelésében.
De néhányan mégis meghallják a versek szavát, néhányan megértik az irodalomtanárt, hogy mit jelent rivallni, hogy mit jelent embernek, egyszerinek, lehetőségnek, szabadnak lenni. S akkor a irodalomtanár talán látja – talán már nem is követi, mert a dicsőség nem az ő kenyere, meghagyja azt a költőknek, íróknak, fanyalgó kritikusoknak –, hogy csakugyan volt és van értelme.
Van értelme a nagy rivallásnak asztalon, katedrán, hegytetőn, vagy csak úgy egy csapat kölyök előtt, lányok és fiúk előtt, akik érezték, hogy bár hópihék mind a nagy közös zuhanásban, de mégis mindegyikük egyedülálló, ritka, csodálatos.
Ezért most én, egy költő a sok közül, csak kissé pirulva szemtelen pátoszomban, ismét felállok az asztalra, minden irodalomtanár előtt, és az irodalomtanárokat (is) remélhetőlejeleg inspiráló Robin Williams emléke előtt, akik igazak, akik rivallnak, akiknek oly sokat köszönhetünk mi, költők, s az istenadta nép is, s azt mondom: „Ó, Kapitányaim, én Kapitányaim!”
