Eltelt huszonkét év. Kedves hallgatóink és kedves nézőink, amint azt Önök jól tudják, Samu világsztár lett: New Yorkban, Párizsban, Londonban állít ki.
Tudom, hogy tudod.
Ahogy te bennem, benned is én változatlanul kiismerem magam. Mi nem kefélünk mással. Velünk kefélnek mások. Mi nem is kefélünk. Hát nem. Nem is fogunk. Gondoltam. Ezért nem is hiányoztál. Talán inkább fájtál. Fájdalmas lett az egész történet, nem csak az a rossz benne, hogy Dürer végül nem lett a barátom, habár köszön, én meg előre köszönök neki, és nem csak azért, mert nagy művész, de nem vitatható, hogy álnok voltam hozzá. Eltávolodott. Mikor újra szóba hoztalak egyetlenegyszer – huszonkét év alatt négyszer váltottunk szót, de csak kétszer többet, mint három mondatot – megfogta a vállam, a szelid, düreri mosolyát vette elő, hallod-e öregem, mondta, most már ne edd magad tovább, hát van ilyen. Ilyen van. Mellette ült a következő felesége, az is mondta: Nikosz, ilyen van! És villantott felém egy bátorító mosolyt. Hálát éreztem. És a szörnyű távolságot. Ám azóta nincs lelkifurdalásom. Ami maradt, az csak fájdalom.
Azzal visszajöttél.
Elmondjam, hogy történt?
Hadd mondjam el, akkor is, ha tudod. Úgy nem tudod elmondani magadnak, ahogy én magamnak. Azt kérdi Illatszer, aki a legbolondabb barátnőm volt, de több mint negyven éve, aztán barátom lett, igazi jóbarát, az évek múlásával mind megbízhatóbb, csakis fontos dolgok miatt hív fel, de úgy, mintha még ma is egy ágyban ébrednénk, hapikám, figyelj ide, van egy új barátnőm, azt mondja, már nem fogsz emlékezni rá, borzasztó helyes lány, de elég sötét a kedve, valaha nagyon szép volt, most töltötte be az ötvenet, szerintem depressziós, de nem emiatt, isten tudja miért, a gyerekei már nagyok, elköltöztek tőle, nem megy ki az utcára, és kizárta magát minden nyilvánosságból, épp úgy, mint te, innan jutottál eszembe, és kérdeztem tőle, nem akarja, hogy a szülinapomon összehozzalak titeket? Az Evarisztosz is besüllyedt magába, mondom, ő neked való lenne. Összecsapja a kezét, te ismered a Nikoszt? Ó, ő már úgysem fog emlékezni rám! Nevetett, aztán sírvafakadt. Úgy hívják a hölgyet, Kara Galla Ági.
Mond valamit neked ez a név?
Azt mondta, hogy nem fog, biztosan nem fog, és könyörgött, hogy ne szóljak, ne kérdezzelek, mivel olyan régről és oly távolról ismert csak, hogy nem szeretné tudni, te emlékszel-e még rá. Úgyhogy ezt most nem is mondom meg neki. Csak kérdem. Ismered?
Tartottam a fülemen a mobilt.
Illatszer úgy tett, mintha nem is értené, mi van. Halló? Ha nem vagy itt, felhívlak újra. De nem rögtön, mert akkor keresztbe hívjuk egymást. Metróban vagy? Hol vagy? Eljössz vasárnap a szülinapomra?
S amikor ott feszengtem a szülinapján, a pont olyan partin, amilyenre én már nagyon, de nagyon régen nem szoktam elmenni, ahol zsúfolásig telnek a kis szobák, tolonganak, kiabálnak salátalevet frecsegve, egymást tapossák az emberek, és én kizárólag azért vagyok köztük, hogy téged lássalak, nem állok szóba senkivel, pontosabban velem sem áll szóba senki, helyesen, világosan látják, hogy még csak nem is teszek úgy, mintha figyelnék bárkire, aki hozzám beszél, nem hogy arra, hogy mit válaszolok neki; forgatom a fejem, téged kereslek s nemigen veszem tudomásul az ő tolakvó személyét, azt hogy ő létezik; a magatartásommal közlöm vele, téved, nincs; ebben a tekintetben valóban szörnyetegnek látszom, holott végső soron csak játszom, utánzom ezt a részvét-len országot, ahonnan nem tudok elmenni, öreg vagyok, és nem érdekel, ki miként önigazol ilyen szeánszos kínjában; ha muszáj, kutyafuttában vetek nekik koncot, kérdezek, sokszor halandzsa nyelven, hogy vegye észre magát, álljon el az utamból ez a fotós barom és az ő multiprosti kurátor neje. Bolo, kolo, boló: boglo, Kratice! Evitte, alag? Dühükben őrjöngve gázolnak át rajtam, még löknek is egyet, és cipősarokkal taposnak, letaposnak: tapossanak.
Rájuk se nézek. Téged kereslek.
Kedves Olvasó! Ha hozzászólnál az íráshoz: szerelem@kulturpart.hu Szeretettel várjuk!