Van-e bármi köze Kafkának és K.-nak Kolhaas Mihályhoz? Utóbbi kérdés pedig Kolhaas alakját ismét előtérbe hozó, nem oly rég debütáló film kapcsán pedig különösen aktuálisnak tűnik.

KISKAPU

Egy kiskapura gondoltam, amit nem hagytak meg az elméletírók. Kicsiny kapura, melyen még befér pár gondolat K.-ról, ahol még lehetséges az is, hogy a jel, „K.” értelmének és jelentésének közelébe jutunk, és a kérdésre, hogy ki vagy mi „K.” választ kapunk.

Nem csak Kafka, vagy nem csak egy újabb elmélet a válasz, ami talán közel lehet az igazsághoz, vagy éppen teljesen téves gondolat, hanem valami más. Ez az, amikor az „én” Kafkát olvas, de „K.”-át szeretné megtalálni. Olvasatok erdejében bolyong az ember, ha „K.”-t keresi, és könnyen eltévedhet. De melyek ezek az olvasatok, mondhatnánk úgy is, milyen fák között keressem az ösvényt? Milyen arcot rajzol meg magának (és másoknak) az a sok író, elméletíró, vagyis hány ösvény van? Miért fontos, hogy az az arc éljen Kafkáról és K.-ról (mely utóbbi kettő sokáig csak nem akart szétválni) másokban, azaz miért kellene nekem is azon az ösvényen haladni, amin másoknak? Miért nem tehetem meg, hogy végigtekintsek a lehetőségeinken, de én magam akár hátat fordítsak, és másfelé induljak, annak tudatában, hogy láttam számomra jót, rosszat, de most legalább a magamét választom. Mert olvasatot mindenki kreál, ha valóban olvas. Legtöbbször persze másokéhoz képest. Összefüggésekre igyekszik felhívni a figyelmet, vagy már feltárt összefüggéseket mos le a szövegről.

Kafka esete (vagy K.-é?) azonban csak első látásra szimbolikus az irodalomban, melynek értelmezői korpusza oly tanulságos. Kis idő után még a szöveggel foglalkozó hagyomány is megismétli a szöveg paraboláját és a lehetetlent, a végtelent gondolja tovább a lehetetlenbe és a végtelenbe beleveszve.

Megpróbálkozom tehát a mások ösvényeinek szemlélésével, félelem, prekoncepció, harag nélkül, mert mint látni fogjuk ezek a démonok gyakran odabújtak az írók, elméletírók kebeléhez. Legyen előttünk leginkább Kafka sajátos, sötét humora, ez a gyakran elfelejtett, de annál fontosabb tényező, hogy mondjuk valamiféle állat vagyok az odúban, és úgy beszélek építészetem nagyszerűségéről, mint Goethe saját művészetéről. Vagy tudom, hogy a császár üzent neked valamit, és azt is, hogy várod, de nem tudjuk, hogy mit. Vagy, hogy végeredményben egy mandarin vagyok, egy kis kínai, aki elmeséli a Nagy Fal építését, hiszen mint helyi lakos, és egyben érdekelt ebben a különleges vállalkozásban én, a kínai valamelyest mégiscsak átlátom a lehetetlent és a végtelent, mert elmondom, elmesélem neked, hogy van ilyen is, és közben halkan, de annál jobban esően, valahol a teljes idegenség, ennélfogva a tökéletes egyedüllét után, egyszerűen csak: nevetek. Ez a kafkai humor, amely kiskapunak tűnt, amikor az írók, elméletírók Kafkát olvastak és én meg őket. De vajon valóban tévednek-e, amikor saját ösvényeikre mutatnak? Merre vezetnek ezek az ösvények? Kik azok a Kafkák, akik ott megrajzolódnak? Na, és K.? Van-e bármi köze Kafkának és K.-nak Kolhaas Mihályhoz? Utóbbi kérdés pedig Kolhaas alakját ismét előtérbe hozó, nem oly rég debütáló film kapcsán pedig különösen aktuálisnak tűnik.

ISTEN-ÖRDÖG KAFKÁT OLVAS

Max Brod olvasata, már az életmű recepciójának gyakorlatilag a hajnalán, ha lehet ilyet mondani, azonnal teológiai elképzelésekhez kötötte annak lehetséges olvasatát, melyben, helye van a mennynek, pokolnak, és a földi létnek. Walter Benjamin és Lukács György is rámutat, hogy Kafka ugyan csípőből lehűtötte Max Brod ilyentén való hajlamát művei irányában, mégis megmaradt ez, mint olvasat. Max Brod szerint „A szentség kategóriája… ez egyáltalán az egyetlen helyes kategória, amellyel Kafka életét és művét szemlélhetjük.” - vagyis, ahogy Walter Benjamin összefoglalja: „A tézis az, hogy Kafka a szentség felé vezető úton találtatott.”[1] – Benjamin hozzáteszi: „Ami ellen én fordultam, az a teológiai professzionalizmus elviselhetetlen gesztusa, ami – ahogy ezt nem is fogod vitatni – teljes frontvonalban uralja az eddigi Kafka – értelmezést, és még legönhittebb manifesztációit sem átallotta nekünk szánni.”[2]

Azt írtam, megmaradt ez az olvasat, s ehhez csak Vasadi Péter cikkének néhány fél mondatára kell utalnunk, ahol ezt írja: „Franz Kafka, a hitnek és az emberi létezésnek ez a szorongó, de szorongásában mindig a tetőre vergődő nagymestere…”[3], vagy „Kafka, akinek úgy nehezedett vállára a létezés, mint kényszerítő s kérdéseket sem tűrő teher, e rettenetes súly viselésében a megértés oly magaslataira emelkedett, mint Rilke vagy József Attila. Ezt írja az angyalokról (figyeljük megjegyzésében az intim logika erejét): ’Az angyalok nem repülnek, mivel semmiféle nehézkedést nem kell legyőzniük’ (Halasi Zoltán fordításai). Nem azt firtatja, vannak-e angyalok, vagy nincsenek, hanem hogy milyenek? Ez bibliai stílusú, kijelentő megismerés. Kafka az igazság kísértésében rájön a valóságra: az angyalok áttűnnek a régiókon.” [4]

Tehát egyrészt Max Brod szerint, csak az a helyes olvasat, amely a szentség kategóriája felől közelít, mint az övé, vagyis hát igazából csak az ő olvasata helyes, míg Vasadi kicsit ehhez a vonalhoz kapcsolva hozzáteszi, hogy bibliai jellegű írónkat az igazság kísérti, és úgy ráijeszt, hogy az a valóságban találja magát. Kafka valósága, meglehet nem az a valóság, amire elméletírónk gondol, és az is lehet, hogy azt inkább ő a rémálom szóval fejezné inkább ki, már persze, ha egyre gondolunk, de nem azt értjük alatta. Kafka művei ebben az olvasatban, mint egy szent vallomásai egyenesen az Úr kezébe vannak letéve, sőt szereplői között ott ólálkodik a Szentháromság. Idekívánkozik, éppen csak említés erejéig, Jovica Acin Kafka-képe, aki a hírhedt főgonoszról, vagyis az isteni Sade márkiról szóló írásában, azt mondja, hogy Sade-hoz úgy viszonyult „Franz Kafka, e század egyetlen irodalmi zsenije [hogy] „korunk valódi védjegyének” tekintette őt, mi több, Apának, mert egyedül ő volt képes szavatolni a különbséget, megkülönböztetni a jót a gonosztól, és látta, mily mélyen gyökerezik a szenvedés mindenki egzisztenciájában, még a boldognak nevezett életekben is.”[5]

Nehéz kimutatni, hogy Sade milyen hatással volt Kafkára, de az biztos, hogy az apa-képpel több problémája akadt, mint bármivel, saját apjával ugyanis közismerten nem túl jó viszonya volt. Ha tehát „védjegynek” is tartotta a Márkit az inkább sötét irónia a kor felé, mint tiszteletkör a nagymester irányába. Ugyanakkor ez az olvasat mégsem férne össze a szentség felől való megközelítéssel, mert míg az teológiai alapú ideológiai prekoncepciót húz Kafka műveire, addig ez utóbbi egy másik szerző felől olvastatja Kafkát, éppen csak saját gondolatait igazolandó. Persze nem is kell, hogy az ösvények egy nyomvonalon legyenek, s az sem, hogy egy irányba tartsanak, mindenesetre, két egymással gyökeresen elágazó lehetőség közül, bölcsebb a harmadikat választani, a kettő között, vagy legalábbis tovább szemlélődni.

KÁNON KAFKÁT OLVAS

(vagyis Kafka Dickenst)

Vajon ez a harmadik út az lenne, amit Lukács György jelöl ki saját Kafka olvasatában, amikor az allegória és a szimbólum értelmezésének vitájában, egyszer csak leesik az ideológus tantusza, miután megállapítja, hogy a mindennapi életet Kafka „ő maga, (!) az allegorizálása, a transzcendens nihilje semmiséggé értékelt le.”[6]. – s hozzáteszi gondolataihoz, hogy „éppen emiatt, az allegorikus transzcendencia miatt nem térhet rá a realizmus útjára: nem emelheti a rá oly szuggesztíven ható egyedit a tipikusság különösségének fokára.”[7]

A realizmus útjára pedig nem rálépni, nos az elég Kafkás dolog, de nem elég marxista. Lukácsot mintha ez kevésbé bántaná, mint követőjét Bizám Lenkét. Nála mindenképpen két dolog volt, ami feltűnt, az egyik Kafka és Dickens művének összehasonlítása, természetesen a lukácsi kikövezett úton, tehát, hogy míg Dickens rendesen, ahogy azt kell, leképezi művében a kapitalista világ visszáját, addig Kafka megfosztja az értelmezést az ilyentén való olvasattól, és az allegória ködjébe burkolja a kapitalista világ kegyetlen valóságát. K. lénye elcsórja a jelentést.

Bizám Lenke javára legyen mondva, hogy egészen szépen kimutatja ugyan Dickens és Kafka műveiben a szövegközöttiséget, ám igen nagy bajok vannak olvasatával. Az ideológiai háttérhez, ha jól értettem esszéit, hozzá csapódik egy értelmezői félelem. Mintha félne Kafkától, K.-tól, azoktól, akik valamit megsejtenek abból, hogy K. kétségbe vonja a nyelvi transzparencia, a világ leképezhetőségébe vetett hitet. Ugyanis, ha a nyelv elégtelen, akkor a realizmus, csakúgy, mint a marxista ideológia művészetelmélete mégis csak egy ici-picit felborul, és jönnek ezek a polgári ködmixerek, elhomályosítani az ő tiszta marxista világuk. Félelmét szinte végig ott érezni, amikor Kafkáról ír, s a harag előzi meg mindezt: „… meglehetősen hitetlenkedve kezdtem magam is felfedezni bizonyos travesztiák nyomait (…): egy sajátos Dickens-travesztiáét Kafka regényeiben és az említett metafizikus metodikáét mindkét író marxista igényű kritikájának elég jelentős részében. Az előbbi érdeklődést keltett bennem, az utóbbi (…) haragot.”[8] – de ami ezután jön könyvének bevezető írásában, az végképp megmutatja Bizám Lenke igen különös oldalát: „>>Csak nézzétek, a drága jószág, hogy elvadult…!<< és >>Kezes állat. No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét<< – a mondott műbírálatokat olvasva, folyvást ezek a szavak jártak az eszemben.”[9] – ha kicsit korábban születek, és olvasom ezeket a sorokat megjelenésük idejében, lehet, hogy elszaladok. Más generáció az enyém, talán olyan, amelyik már inkább finnyásan válogat az eszközök között, és nem az, amelyik csak szorítja kebeléhez az egyetlen igazság fáklyáját. Nem két lehetőségünk van, hanem sok és semennyi egyszerre. Nem fekete és fehér világunk, hanem színes. Persze lehet tévedek. K. szerint biztosan.

Kafka és Dickens összekapcsolása mindenesetre megmaradt, és a kánon beépítette ezt a kapcsolatot olvasat rendszerébe: „A huszadik században is hasonló szövegközöttiség jelöli ki a kánont: Kafka Dickens utódja (…)”[10] – így tanítják az iskolában. Vagyis az olvasatok nem csak a művekre épülnek, hanem az előzetes olvasatokra is természetesen, és a legritkább esetben lehet elvonatkoztatni csak, a legritkább estben találkozunk igazán új ösvényekkel, izgalmas kalandot ígérő olvasatokkal.

Amikor megjelent magyarul a Nyolc Oktávfüzet recenzense kis hibával, majdnem felmondta ezt a kafkai recepciót: „A groteszk logikája nem oksági és nem narratív jellegű, a fantasztikum velejárója az alogikus ív. Kafkára jellemző a reális alaphelyzetből való kiindulás, ami váratlanul billen át a rendkívülibe és irreálisba.”[11] – ugyanakkor, mintha a kafkai fantasztikum „velejárója” nem az „alogikus”, hanem sokkal inkább az allegorikus ív, és ez az, ami végképp kétségbeejtő és humoros is ebben a kis recepciótörténetben, mely éppen megismétli a kafkai parabolát.

„K.”[12]

BENJAMIN KAFKÁT (és Brechtet, de legfőképpen saját magát) OLVAS

Mégis, ha nem indulunk el a harmadik ösvényen, miközben tovább szemlélődünk, megnézhetjük, hogy mi van még, milyen lehetőségeink, mely fák mentén lehet haladni. Kicsiny, de annál alkalmasabb ösvényekre leszünk figyelmesek, melyek részben aszerint határozzák meg fekvésük, hogy a többi ösvény merre tart, s akkurátusan kerülik azokat az utakat, vagy valami egészen jellegzetes sétát ígérnek. Ilyen Walter Benjamin Kafka-olvasata, aki – a már idézett részletből – láthatóan elvetette Max Brod olvasatát, és nem értett egyet Brechttel sem teljesen, aki szerint „Kafka perspektívája: azé a férfié, aki a kerekek közé került.”[13] Benjamin belelép az allegorikus hálóba, mely oly sajátja Kafkának, beleragad, s rákérdez arra, hogy ki Kafka, miközben arra válaszol, hogy ki „K”[14]. „A banalitás szívében”, vagyis a kafkai humor keserves labirintusában röhögés hallik, s Benjamin rájön, hogy nem megértenie kell ezt a röhögést, hanem emlékeznie rá: „Én a magam részéről ezt az értelmezést adom: az élet igazi értelme az emlékezet. Visszatekintve, átfutja az életet, villámszerűen. Az emlékezet éppolyan gyorsan jut a szomszéd faluból arra a helyre, ahol a lovas elhatározta, hogy útra kel, ahogyan pár lapot visszalapozunk. Akiknek az élet írássá változott, mint az öregeknek, azok ezt az írást csak visszafelé olvashatják. Csak így találkozhatnak önmagukkal, és csak így – a jelen elől menekülve – érthetik meg ezt.”[15] – Benjamin pedig arra emlékeztet, miközben igyekszik az ember megérteni, amit ír, hogy „K.” rejtjel és ez számomra az igazán fontos.

SUSAN SONTAG BENJAMINT OLVAS

(és elbenjaminosodik)

Csak rövid kitérőnek szánom, hogy Benjamin Kafka olvasatának más olvasata is van, mint az, amit fentebb pár sorban kifejtettem. Susan Sontag nem csupán azt állapítja meg, hogy stratégia iránti érzékenysége volt egyrészt, ami miatt „Kafkával, a rokon önjelölt taktikussal azonosította magát.”[16] – hanem elmondja, ami az allegorikus és szimbolikus kérdésre utal vissza, tudniillik: „Kafka történeteinek végső értelme az, érvel Benjamin, hogy nincs meghatározott, szimbolikus jelentésük.”[17] – bár mindez messze nem jelenti azt, hogy K. felfogása nem lehet-e tömörebb, mint ahogy elsőnek gondolnánk, hogy K. nem csak egy regényhős, egy figura, egy szereplő, és nem csak rejtjel, hanem valami más, több és semmi egyszerre, talán a kafkai allegória tartópillére.

írásunk itt folytatódik>>