K. tragédiája a mindenkori polgár kiszolgáltatottsága a hatalom, a korrupció, és az igazságtalan jogszolgáltatással szemben. Folytatódik a kafkai hősről szóló esszé.

Itt szöszmötölök, mintha csak kertész lennék az elágazó ösvények kertjében, pedig, mint mondtam az erdőn át kéne vágni, meg kéne találni az elveszett Kafkát, ha ugyan volt valaha, s nem csak eltűnése az egyetlen dolog, amit tudhatunk bizonyosan. Szemlélődésem közben született némely gondolatom pedig valójában nem is az enyém, hanem valahonnan messzebbről, korábbról beszivárogtak, emlékeztem rájuk. Ilyen gondolat lehetett a fentebb leírt végtelenről való tűnődés Kafka kapcsán, hiszen azt meg Borges mondja, hogy „Két szenvedély – vagy inkább két rögeszme – uralja Franz Kafka műveit. Az egyik az alárendeltség; a másik a végtelen.”[1] Borges által megrajzolt Kafka arc persze némileg emlékeztet a szélesebb körben elfogadottra, hogy komor és beteges ember, mégis azon megfigyelése, hogy hősei teljesen egyformák[2], vagyis Kafkánál, végre eljutottunk ideáig, mindenki, egytől-egyig, valójában nem más, mint K.

Danilo Ki¹ beszél arról[3], hogy Borges tulajdonképpen ezt a történelmen kívüli kafkai kastély-világot alkalmazza műveiben, hősei ugyan nevesítve vannak több esetben, és nem tömörülnek K. köré, vagy mögé, mégis valami lényegeset átvesznek, mondhatnók Borges belekafkásodik a tudatba, hogy K. az ő műveibe is átszivárog, persze tudatosan, s úgy tűnik ösvénye legalább is keresztezi azt az utat, amerre Danilo tart a maga értelmezésében.

DANILO KI© KAFKÁT (és Borgest) OLVAS (és megkafkásodik)

Az említett ösvény melyet Danilo jelöl ki egy egészen más jellegű K.-arcra enged következtetni, ha ugyan arcot lehet itt már rendelni, ehhez a K.-hoz. „Titokzatos vigaszt” lát az irodalomban, mint Kafka, vagy legalább is rá hivatkozik, a közép-európaiságról, a száműzetésről értekezve[4], másrészt egy másik elméletíróból kiindulva – jellemző módon – végül is egészen pontosan megfogalmazza K. misztériumát: „Martha Robert magyarázta, hogy az a bizonyos K. nemcsak Kafka nevének kezdőbetűje, nemcsak az, hanem az azonosíthatatlanság jele is, nem csupán Kafka esetében tűnik elfogadhatónak. Ez az egy betű, ami rejteget és sugalmaz, olyan jel, amelyet minden közép-európai íróra alkalmazni lehetne. Ez a K. az örök ambivalencia jele.”[5] – tehát a kafkai parabola így teljes ezen rövidke, és nem mindenre kitérő recepciótörténetben, hogy végeredményben szemlélődésünkbe belevehetjük, hogy van-e köze Köves Gyurinak mondjuk K.-hoz, vagy éppen Kolhaas Mihálynak? Vajon bennük – Közép Európa polgáraiban – is benne van-e az a bizonyos K.? Előbbi vizsgálata egy külön esszé lenne, utóbbi azonban rossz kérdés, hiszen inkább úgy kéne fogalmazni, hogy benne van-e Kolhaas K.-ban? Továbbá vajon valóban közép-európai írók műveibe szivárog át ez a különös K.? A többiben igencsak pontosnak és igaznak tűnik Danilo Ki¹ ösvénye, én mégis eltűnődnék valamin még, mielőtt K. felé indulnék. Vajon Kolhaas Mihály-e K.?

Borzasztó és szép az, amit a fiatal Kafka 1911. február 20.-án jegyez le naplójába: „Kleist ifjúkori levelei, huszonkét éves.”[6] – akárcsak én tíz éve, amikor Kafka-szemináriumra jártam és először gondolkodtam mindezen, de olvassuk csak tovább a Kastély szerzőjének bejegyzését – „Lemond a katonai pályáról. Otthon azt kérdik: És akkor miféle kenyérkereső mesterség, mert azt természetesnek tartják. Választhatsz a jogtudomány és az államtudomány között. De vannak-e kapcsolataid is az udvarnál? »Először zavartan tagadtam, azután annál büszkébben jelentettem ki, hogy ha lennének is kapcsolataim, jelen fogalmaim szerint szégyenkeznem kellene, ha azokra számítanék. Mosolyogtak, én meg éreztem, hogy elsiettem a dolgot. Óvakodnia kell az embereknek attól, hogy kimondjon ilyen igazságokat«”. – ez persze még semmi, vagy majdnem az, hiszen az ember Kafkát olvasva Kleistet nem feledheti, és viszont, ám az még figyelemreméltóbb, hogy a fentebb nem említett, de megcélzott novella az, amelyet különös figyelemmel és érzékletesen említ Kafka, de jóval később. Kleist tehát egyrészt visszatérő olvasmánya, másrészt… de mit is ír 1913. február 9.-ről 10.-re virradóra Felicének, az állítólagos szerelmének? „[…] Tegnap este azért nem írtam neked, mert a Michael Kohlaas-szal nagyon elszaladt az idő (ismered? Ha nem, ne olvasd el! Én fogom felolvasni neked!), egyhuzamban olvastam végig, kivéve egy rövid részt, amelyet már elolvastam tegnapelőtt. Talán már vagy tizedszer. Ezt a történetet istenfélelemmel olvasom, ámulatból ámulatba esve, és ha a befejezése nem volna gyengébb, sőt hellyel-közzel elnagyolt, akkor tökéletes valami volna, az a tökéletesség, amelyről inkább azt mondanám, hogy nem létezik.”

Mert valóban nem létezik tökéletes mű, és Kolhaas esetében ettől lesz a történet tökéletes. Emiatt kell óvakodnia az embernek, hogy kimondjon ilyen igazságokat, mint amiket Kolhaas mond ki, vagy ahogy azt két évvel az olvasmány élménye előtt megsejtette Kafka, Kleist mondott ki, akin akkor még csak mosolyogtak. Rövid kitérőként: íme egy világunkba beépíthetetlen és feloldhatatlan történet, mely az 1540-ben kivégzett, Kolhaas Mihály története. Kleist elolvas egy 1731-ben megjelent történeti munkát, amely hivatkozik egy 1600-as évekből származó kéziratos feljegyzésre, ahol leírják egy polgár félelmetes történetét (Hans Kolhaasszét), akit egyszer jogtalanul megállítanak a földesúr szolgái, méghozzá 1532-ben a lipcsei vásárra való utazása közben, elvesznek tőle két lovat, s amikor visszatér a lovakat rettenetesen leromlott állapotban találja. Megpróbál minden jogos úton-módon igazságot szerezni, de a fenn álló társadalmi viszonyok, és előre nem látható szerencsétlenségek sora miatt nem csak, hogy nem sikerül neki, hanem mindennel és mindenkivel szembekerülve, saját elvesztett igazát hajtva eljut oda, hogy hadat üzen egész Szászországnak. Hadjáratát – bizonyos ideig – még sikeresnek is nevezhetjük, sőt, Luther is próbál vele tárgyalni, de végül csak kerékbe törik a jóembert (Kleist novellájában lenyakazzák). Nem csoda, hogy tetszett a sztori a reménytelen pereskedésekről író Kafkának, és így a végtelen és lehetetlen jelébe K.-ba íródik Kolhaas is. Amolyan tömörítés ez, mélyebb, mint amit körül tudnék írni a szimbólum szóval, ám másabb jellegű, mint az egész műveken végighaladó allegória, hiszen még mindig, és végig csak egyetlen betűt szeretnénk meghatározni: K.-t. Arra azonban még mindig nem válaszoltunk, hogy K. jellegzetesen közép-európai lenne-e, avagy sem. Borges után sejthetjük a választ, ám a Kolhaason keresztül messzebbre juthatunk.

DOCTOROW KLEISTET OLVAS (és megkafkásodok)

Az amerikai szerző E. L. Doctorow, 1975-ben megjelent könyvében a Ragtime-ban, egy az egybe beépíti Kolhaas Mihály történetét, és egy fekete K.-t ír meg. Most azonban nem olyan alapvető dolgokra szeretném, ha figyelnénk, hogy színesbőrű a főhős, s Coalhouse Walker néven jegyzi, ami ugye meglehetősen rímel a 450 évvel korábbi Mihályra, még csak nem is arra, hogy lépésről-lépésre ugyanaz történik vele, csak a huszadik század elején, mint elődjével (például a két lovat itt egy Ford T-modell helyettesíti), hanem, hogy miként tesz Doctorow egy kiváló kört az elődök felé, vagyis Kleist és Kafka irányába. Amikor ugyanis a vég közeleg Coalhouse Walkerhez, az elfoglal egy könyvtárat, melyben nyilván ott találnánk a polcon Kleist és Kafka műveit, szóval elfoglalja, és az azt körülvevő rendőröknek úgy üzen, hogy kidob egy korsót. „Egy rendőr kirohant az utcára fölkapta a korsót, s visszaiszkolt vele a lépcsőházba. A tárgy, amely ugyancsak behorpadt domborművű vadászjellel díszített középkori ezüstkorsónak bizonyult. A gyűjtemény kurátora elkérte, hogy megnézze, s közölte, hogy a tizenhetedik századból való, és Frigyes szász választófejedelemé volt.” És ha Coalhouse nem is Szászországnak, de a fajgyűlöletnek, és az etnikai megkülönböztetésnek hadat üzent. Doctorow regényében szinte valamennyi kleisti szereplőt megtalálhatjuk, akár Hersét Kolhaas igaz segítőjét és barátját, vagy mondjuk Luthert, Washington szerepében és a választófejedelmet az Amerikai Egyesült Államok elnökében. Vajon Kafka Amerika című kisregényében, vagy a Kastélyban nem egy Kolhaas történetet készített elő? Hogy aztán arra figyelmeztessen mindez minket, hogy ez a félelmetesen igaz történet, melyben pont igazát nem kapja meg az ember, amint ki tudott vándorolni az ártatlanságát elvesztő Amerikába, úgy vissza is tud térni oda, ahonnan elindult, ahol először gyújtogatott és ölt, Európába. A kontextus térben tehát kitárul és K.-t, a rejtjelet, mint tehenekre a billót, rásütik a Földre, elsősorban pedig a polgárokra. K. története mintha csak és kiázórlag a mi világunkban történhetne meg. K. lázadása és a lázadáshoz való jog és módszerek kérdéskörének felvetése. Sehol máshol. Fejlődésünk közben, annyi mindennel együtt, rémálmaink is globálisak lesznek, mint a középkor apokalipszise a vallásos ember számára, mégsem vallásos értelemben, hanem jellegzetesen „K.”-san.

K. KOLHAAST NÉZI

Végül filmet csinálnak ebből is, mármint Kleist Kolhaasból, mely filmnek értékeiről és hibáiról külön lehetne értekezni. A film lassú és szép. Tükör által homályosan mutat meg valamit, ami minden európai és amerikai polgárt érint, a kezdetektől fogva. A K.-vá válás félelmét.

„Látsz valamit, de képtelen vagy felismerni, hogy mi az. Barát? Ellenség? Önmagad?” – mondja Kolhaas a legfontosabb jelenetben. Aztán kiderül, hogy az ügyvéd tehetetlen, hogy a báró, aki rászedte a bíróság egyik tagjának rokona, és Kolhaas szembe találkozik a korrupcióval. Miután pedig háromszor elutasítják kérelmét és megfenyegetik, felesége türelemre inti, s elvállalja, hogy majd ő közbenjár a grófnőnél. A közbenjárás eredménye, hogy Kolhaas feleségét megölik az udvarban. Ezután szabadul el Kolhaas, lázad fel, indítja el polgárháborúját, ami nem jut el a teljességig, mert Luther szavainak súlyának hatására, a grófnő látogatására, és a többi esemény következtében Kolhaas leteszi a fegyvert. Érdemes az eredeti elbeszélést (itt is) összevetni a filmmel. Mit mondd a film egyik kulcs pillanatában Luther Kolhaasnak? „Az igaz Isten ebből a történetből teljességgel kimaradt.” És itt visszatértünk esszénk elején idézett Max Brod és Benjamin által érintett recepció-kritikájához.

Mert K. tragédiája a mindenkori polgár kiszolgáltatottsága a hatalom, a korrupció, és az igazságtalan jogszolgáltatással szemben. K. elveszett, mert elveszettségre van ítélve, de K. lázad, mert lázadhat, még akkor is, ha lázadása bukásra van ítélve. Más kérdés, hogy Kafka legnagyobb műveiben K. lázadása létezésének merő tényéből fakad. Ugyanakkor a sok és a történelem során minduntalan előbukkanó K.-k, akik közül itt csak néhányat érintettünk, főleg az irodalomhoz és nem a történelemhez köthetőket, kétségtelenül változtattak és élhetőbbé tették a világot. Bukásukat értelmezhetjük tragédiának, veszteségnek, áldozatnak egyaránt. Életüket és történetüket pedig épp úgy lehet metafizikai síkról, mint materiálisról magyarázni, csak éppen megkerülni nem. Mert K. alakja nem más, mint a mindenkori európai polgáré.