Találkozni fogunk! Kiverekedtem magam a lakásból, hazaszaladtam, otthon bevágtam magam a fejtámlás fotelba, de még mindig nagyon fáztam.

Átgondolni jövő napokat.

Akkor párolgott fel, amint ott guggolok az imént, a képed. Ismeretlen, törődött arcú nő néz rám, remegő pillákkal. Zavartan, kedvesen, szomorúan, jóindulatúan.

Ismerős, az biztos. Egy távoli ismerős. Sok embert ismerek. Ez nem az én Kara Galla Ágim. Sose volt az enyém. Ez egy másik ember.

Vagyis: én nem vagyok. Akkor én sem vagyok.

Micsoda hülyeség, dehogynem vagyok, itt vagyok. Fázom. Vegyük előlről, mi történt ma este. Akkor aztán elszorult a szívem. Lehetne mondani másképp is, ne legyen ennyire ciki, de nem mondom. Ha egyszer elszorult. Levegőt nem kaptam! Hozzátartozik a történetünk végéhez.

Üres a szemed.

Oly esetben, mint a miénk, annak a jele ez, hogy én vagyok az üres. Azért látom a te szemedet üresnek. De szó se lehet róla, hogy én azért volnék üres, mivel te nem töltötted ki az életem. Kitöltötted. Én is a tiédet - amíg le nem léptem.

A lelki üdvösségem féltve le nem léptem!

Árulás.

Megmentettem-e lelkem üdvösségét?

Semmire se vittem: se családom, se barátom, se nagy életművem. Várom, hogy kúszhassak be a föld alá mielőbb, semmivé rohadni.

Előbb kellett volna.

Még aznap éjjel, amint a szorongástól meg tudtam mozdulni, megszereztem az összes telefonszámodat és az email címed, meg a többi címed, összes lehetséges elérhetőséged, még hajnal előtt nekiálltam leveleket írni, telefonálni - de nem vetted fel. Érthetőnek vettem, méltóságérzeted megnyilatkozásának, és szerettelek érte, azért, amiért nem akartál tüstént, aznap még telefonon is beszélni velem, meg hát különben is szerettelek, szeretlek, ez karakterjegyem, a csapásom. Abban reménykedtem, te is túl fel vagy most zaklatva. Annyira örülsz, hogy azt érzed, most már talán túl-örülöd magad, és azt nem szabad, gondolod, tartsuk be a határokat, küszködöl magaddal, te is azon dolgozol, hogy túlkapaszkodjál összes rosszkedveden, a betegségeiden, most tudod, mi jön; várod a levelem, minden írásom, egész életművem, ha nem is veszed fel a telefont, igenis ellenállsz, de azért két párnát vetve a hátad mögé, pukkadozva nevetsz a bezúduló esemeseimen, beviszed őket a paplan alá, kivilágítva nézd, tanulmányozd, hogy még mindig olyan hülye vagyok-e, mint régen, igen, olyan hülye vagyok, még mindig neked írok, a szavaim mögötti gondolatok a lábad közé nyílnak, ne hazudj már ekkorát, de így van, így volt, így lesz és ezt te mindig tudtad, habár nem mondtam senkinek, mert erről nem kehet beszélni, de mondtad, minden nődnek ezt mondtad, nekem nem volt más nőm, de volt, de azok nem voltak a nőim, hanem akkor mik voltak, a szerelmeim voltak, és én mi vagyok? Csak elképzelés. Igen?

És akkor megcsókolsz.

Még mi nem is csókolóztunk, hát arra nem volt időnk, nem volt érkezésünk, fiatalabbak voltunk, könyörtelenebbek, türelmetlenebbek, boldogtalanabbak.

Ahhoz kell csak erő, boldogtalannak lenni!

Millió halaszthatatlan teendőnk előjátékaként akkoriban úgy csókoltuk meg egymást, mint gyerekek rántják föl a nagyajtó kilincsét, mikor végre bemehetnek a Karácsonyfa-szobába, vagyis ők bemennek, most már berontanak, ez tovább bírhatatlan, be kell menni, ott van a jóisten. Ami épp úgy is volt. Azt hittük. Mára fölocsúdtunk, fáradt hússá lettünk, nem-halhatatlan lélekké, eléggé szerényekké és tudatlanokká ahhoz, hogy kérdezősködve csókoljuk meg egymást, módszeresen faggatva ki a másikat, hosszan, a nagy csöndben.

Akkor nyugodtam meg.

Szájad kíméletlenül kérdezősködő módjától kívántalak meg, kérdéseidnek a szó legszemérmetlenebb értelmében lustának tetsző, mégis megvesztegethetetlenül igaz tempójától, a máig kérlelhetetlen ritmusérzékedtől, újra fölismertelek, annak rendje és módja szerint benned magam is, és azt is, hogy még mindig érezlek, már ahogy férfiak érezni képesek, hetvenkedőn, akaratosan, mind mohóbban s türelmetlenebbül; már meg is tudlak írni, ki tudlak mondani, a végén még el is tékozolnám a szerelmünk, ha nem kérdeznél újra meg újra, nem pecsételnéd le a szájamat, mielőtt kibuggyanna rajta az első hazugság, ha nem kényszerítenél a kérdéseid jóságával, komor édességükkel arra, hogy a legszelídebben csókoljak vissza, madárfiókaként tátogva, mondd, hogyan kell kérdezni szépen azt egy nőtől, mit akarsz tudni?

Biztosan a halált.

Tőled elfogadnám.

Akarlak.

Én is.

Elviselhetetlen.

Ebben megnyugodtunk.