A kortárs költészet nagy varázsa, hogy a mostról, a mának szól. Az igaz, hogy a mai költők, írók közül nehezebb megmondani, hogy ki lesz majd a befutó, de valóban fontos ez?

Sokan írtak az utóbbi napokban az egyik közösségi oldalon végigviharzott „mini kulturális forradalomról”, melynek lényege, hogy „48 órán belül” meg kell osztanod a „kedvenc” versedet és „kihívhatod” további barátaidat, ismerőseidet. Legalább húsz ilyen „kihívást” kaptam közel két hét alatt, s bevallom, bennem vegyes érzéseket keltett ez az egész. Már csak azért is, mert kicsit nagyobb kontextusban nézve a dolgokat, a kulturális helyzete kishazánknak messze nem forradalmi.

Először is szeretném elismerni azt a pozitív hozadékát az ügynek, hogy tényleg nagyon klassz dolog, ha emberek verseket posztolnak, méghozzá jelentős részük magyar költőktől, nem pedig és csak politikusok orbitális marhaságait, és rettenetes katasztrófák híreit. Sokan napi sajtóként elsősorban a közösségi oldalakat használják, onnan tájékozódnak. Napi betevő olvasmányuk nem néhány jól megszerkesztett újság, színes online magazin, főleg nem egy-egy verseskötet vagy egy jó regény, hanem haverjaik posztjai. Egymás mellett van, hogy Jóska sörözött a Balcsin Julcsival és hány ukrán halt meg az elmúlt hetekben. Egy felületen mindez, összeolvadva, előbbi intimitásából, utóbbi súlyából és jelentőségéből kissé azért veszítve.

Az én közel 1600 ismerősöm között akad jópár költő, méghozzá nem is rossz költők, akik azért alkalmanként fel-feltöltenek egy-egy verset, s a szépemlékű Dokk.hu szerepét átvéve, az oldalon a többiek tetszésüket nyilvánítják, vagy épp továbbadják azt. Régóta írnak ezek a derék kortárs magyar költők verseket, sokan a haldokló magyar irodalmi folyóiratokban publikálnak is, ami már csak azért is fontos, mert ezeknek a – nem oly rég feleslegesnek titulált – lapoknak komoly szerkesztői vannak, akik – jobb esetben – színvonalat és minőséget igyekeznek fenntartani. Ezek az irodalmi lapok már évek, évtizedek óta folytatják "mini kulturális forradalmukat", közölnek nem akármilyen verseket. Hogy csak pár példát említsek: Élet és Irodalom, Magyar Napló, Kortárs, Holmi, Műhely, Életünk, Új Forrás, Tiszatáj, Híd, Székelyföld, Műút, Hévíz, Bárka, Pannon Tükör, Jelenkor, stb. Persze megértem, hogy macerás dolog az újságoshoz, vagy a könyvtárba elsétálni, meg nehéz is őket beszerezni, de szolidan megjegyezném, hogy az interneten is van néhány egészen jó kulturális, sőt irodalmi lap, amelyek azért néha közölnek verseket, irodalmat is. A teljesség igénye nélkül például ilyen a Litera, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha; kevesebb verset közöl, de irodalommal is foglalkozik a KULTer és a Kultúrpart, vagy éppen az általam alapított és most újra pörgő Drót. Mindezek a lapok és szerkesztőik, szerzőik napra-nap tesznek komoly erőfeszítéseket azért, hogy a „mini kulturális forradalomban” oly nagyra becsült magyar költészet ne tűnjön el végleg. Ezt csak úgy finoman megjegyzem, hátha néhányan erről még nem is hallottak. Mint ahogy arról is csak kevesen hallottak – és ezzel régi problémához értünk vissza –, hogy a magyar költészet nem ért véget a Nyugat szerzőivel, maximum az érettségire való felkészülésben csak addig jutott a nagyközönség. Hiába magyarázza iszonyú rég óta például Kukorelly Endre is – aki szintén kortárs magyar költő –, hogy a középiskolába kortárs irodalmat is be kellene vinni, ez csak részben vagy sehogy se valósul meg a nagy átlagot nézve.

A kortárs irodalom, költészet nagy varázsa, hogy a mostról a mának (is) szól. Az is igaz, hogy a mai költők, írók közül nehezebb megmondani, hogy ki lesz majd a „befutó”, de valóban fontos ez? Az a jó irodalom, ami „megszólít és elvarázsol”. És erre néhány kortárs magyar költő képes. Legtöbbjük nem divatos, nem gazdag, és örül, ha egy-egy publikációját a vegetáló lapok kifizetik. Néhányuk néha kap egy-egy díjat, kitüntetést, akkor vagy jobban odafigyelnek rájuk, vagy nem. Köteteik néhány száz példányban jelennek meg, estjeikre alig mennek el mások. Persze erről ők is tehetnek. Kócosak, ziláltak, verseik borúsak vagy boldogak, ráadásul általában rossz színészek a jó költők, vagyis ezek az estek sem nem színházi élmények, sem pedig nem varieté műsorok. Jobb, ha nem vetkőznek, még jobb, ha nem politizálnak, mégis megteszik néhányan, hol vetkőznek, hol meg politizálnak, s jó alig sül ki ezekből. De hát élni csak kell, hangzik felettünk, s ez már máskor is jól jött, ha valamit védeni kell, ami védhetetlen.

Félreértés ne essék, alapvetően örülök annak, hogy verseket posztolnak a barátaim, az ismerőseim és az ismeretleneim. Sőt volt, aki az én verseim közül választott, szóval nekem speciel panaszra nem lehet okom.

De nem jó a „48 órás” kényszer, engem legalábbis idegesít, végképp nehéz „kedvenc” verset választani annak, akinek a költészet betevő falat. Könyveim nagyrésze verseskötet, különböző élethelyzetekben, korban más és más költő és vers a „kedvenc” – bár pontosabb, hogy fontos.

De a legfontosabb, hogy ha valamilyen „forradalom” itt van, akkor az nem "mini", hanem „anti-kulturális”. A ponyvát veszik itt milliós példányszámban, nem a magyar költőket, kortárs irodalmat. A nyomtatott irodalmi lapokat fel akarják számolni, a könyvkiadást alig támogatják. A költők, szerzők éhbért kapnak honorárium gyanánt, díjak és ösztöndíjak alig vannak, bár hál'istennek még vannak legalább.

Szóval attól, hogy kimásolsz egy verset, és megosztod, szerintem még nem tettél túl sokat a magyar költészetért. Talán ha elmész egy könyvtárba vagy könyvesboltba, és kezedbe veszel néhány kötetet, de főleg, ha megtanulsz egy verset... úgy és azért, amiért és amiről Faludy György is beszélt... akkor talán. Talán és tényleg változni fog valami, ha az első kérdés nem az lesz a kortárs költőhöz, hogy „Te miből élsz?” – hanem, hogy „Mit és miről írsz? Hol olvashatom?” Mert ez így nekem álszentség és képmutatás, hogy persze, hajrá „magyar költészet”, de közben dögöljetek meg magyar költők, lehetőleg máma még. Na jó, talán ez túlzás, és még egyszer mondom, önmagában az, hogy verseket osztunk meg barátainkkal, jó dolog, csak ne higgyük, hogy ez forradalom. Ahhoz sokkal többet kellene tennie itt mindenkinek, elsősorban olvasnia és gondolkodnia.