Amíg nem találunk valami friss jó albumot, visszatekintünk azokra, amik évközben maradtak ki – Axxa/Abraxas és Ben Frost a házban.

Axxa/Abraxas – Axxa/Abraxas
Captured Tracks
2014

Lemezen a Georgia-i Ben Asbury magánvállalkozásaként jegyzett, élőben azonban hétfős cirkusszá vedlő Axxa/Abraxas önmeghatározása szerint pszichedelikus rock & rollt játszik, ezzel pedig nehéz szembeszállni: a korábban saját kiadású szobaanyagaival bohóckodó fiatalember ugyanis kizárólag slágeres, a Pebbles/Nuggets/Back From The Grave válogatások obskúrus hangulatát árasztó három-négypercesekben utazik; intenzív becsípődését pedig jól mutatja, hogy még promóképeit sem bírja bódító Insta-effektek nélkül szélnek ereszteni. Captured Tracks-es bemutatkozásán a garázsrock mellett egy hangsúlyos dalszerző-előadói véna is kidomborodik, ami melankolikus, napszítta szerzeményeit egy személyes és magányos hangulattal is felruházza – szinte magunk előtt láthatjuk a tipikus lúzer fiút, amint felénekli ezeket az aranyosan megírt, masszívan dallamos, psych-gitárt és fátyolos billentyűket is igába hajtó számokat. A magasra belőtt énekhang és az alapfelfogás miatt engem rögtön a Woods-ra emlékeztetett az album (aminek kísértetiesen pont az említett banda egy tagja volt a producere), ez pedig előnyöket és hátulütőket is maga után von. A Woods lemezei ugyanis ugyanúgy csurig voltak édes-kis-semmi slágerekkel, mint az Axxa-munka, és ugyanannyira nem tudtak túllépni a retrománián és a fruktózszinten, mint ahogy Asbury sem képes. Ettől függetlenül nagyon is szórakoztató a korong, viszont kétségtelenül abból a fajtából való, amiből évente egy-kettő bőven elég.

81%

Ben Frost – A U R O R A
Mute
2014


A köztudatban inkább komponistaként, mintsem popzenészként élő Ben Frost pontosan annyira őrült zenét csinál, mint ahogy kinéz. A U R O R A című munkája az első, ami a talán legendásnak is nevezhető Mute kiadónál jött ki, ez pedig nagy változásokra utal: az 1980-as születési ausztrál a hipsztermetál Liturgy és a hírhedten brutál Swans tagjaival is rögzített anyaga talán minden korábbinál többet merít az elektronikából úgy, hogy mondjuk legutóbbi albuma, a 2009-es By The Throat jegyeit is magán viseli. Ezek sorban: monumentális kompozíciók, embertelen hangterror, valamint a hirtelen ötletekkel egybekötött sokktaktika. Idei lemezét először hallgatva olyan érzése támad az embernek, mintha véletlenszerűen egymásnak ütköző részecskéket hallana; a rétegek gleccserként csúsznak el egymás mellett, minden döbbenetes zaj a semmiből ugrik elő, a hangok pedig leginkább valami masszív szoftverhiba lekottázásaként hatnak. Idővel aztán kiderül, hogy a trükk nem is annyira trükk. Frost ugyanis, ha úgy tetszik, lényegében poszt-rockot játszik, a korong pedig pont úgy szól, mintha a tavalyi Fuck Buttons-t tennénk bele a darálóba - a lassan gomolygó elektromos ciklonokból a végén majdnem kivétel nélkül törnek elő eszeveszett módon a villámok, grandiózus örvényekkel és Transformers-hangokkal érve el egy olyan meglehetősen intenzív és borzongató hatást, mint amit a Joanna Newsom és Sigur Rós ráz ki kisujjból; annyi itt a különbség, hogy hárfa és hopelandic nyavalygás helyett Eno-hatások és atomrobbanásszerű digitális zaj van. Nagyon absztrakt, nagyon durva, és ha szereted az ilyet, nagyon-nagyon jó is.

85%