Elisabeth Danailov révén sok-sok ezer fiatal „fertőződött” meg a klasszikus balett szeretetével Szerbiában, Macedóniában és Svájcban. Interjú a hazatérő mesterrel.
Harminc év után miért zártad be a tánciskoládat Svájcban?Évtizedekig éltem az alpesi országban, tehát nem mondható, hogy nincs kitartásom. De ennyi épp elég volt. Az én természetem nem való Svájcba. Nem értették, miért nem érdekel a pénz, miért nem szólok bele más iskolák dolgába és főként, hogy van az, hogy én mindenkit szeretek. Márpedig a balett-oktatást nem lehet szeretet nélkül csinálni: jó viszony kell a diákokkal, különben nem fogadják el tőlünk a technikára és a művészetre vonatkozó instrukciókat.
Szerbiában és Macedóniában is tanítottál. Ott mást tapasztaltál?
Ugorjunk vissza néhány évtizedet! Egy szabadkai kislány hogyan kerül kapcsolatba a balettal?
Nem emlékszem már, honnan jött az ötlet, de amióta az eszemet tudom, balerina akartam lenni. Sajnos, végül 10 éves is elmúltam, mire sikerült beiratkozni egy városi tánciskolába. Itt egy férfi balettmesterem volt, aki annyira bízott bennem, hogy egy-két év múlva már nézők előtt kellett improvizálnom. Az igazi áttörést egy újvidéki együttes szabadkai vendégjátéka hozta meg, mely akkora hatással volt rám, hogy a végén hátraszaladtam a kulisszába a művészekhez. Gratuláltam az egyik táncosnőnek, aki nagyon csodálkozott, hogy nem egy szólistához mentem oda, mivel ő maga csak a karban táncolt. Engem azonban ez nem érdekelt, nekem ő tetszett a legjobban. Milyen a sors? Később Újvidéken ez a hölgy lett a mesterem.
Ezek szerint otthagytad Szabadkát és új életet kezdtél?
Igen, otthagytam a szüleimet és az iskolámat. Újvidéken sikeresen felvételt nyertem az ottani balettintézetbe, s mellette még elvégeztem egy vegyipari szakközépiskolát, mert édesapám úgy ítélte helyesnek, ha lesz egy másik szakmám is. Mivel a baletthoz egy kicsit túlkoros voltam (már elmúltam 13), az ottani rendszerben 8 évre szétosztott Vaganova-módszer szerinti tananyagot 5 év alatt sajátítottam el. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy az első négy év anyagát kettesével csoportosítva (I+II; III+IV) összevont vizsgákat tettem. Majd az V. osztály után egy évet Budapesten, az Állami Balett Intézetben töltöttem, ahol akkoriban Hidas Hedvig volt az igazgató. Olyan mesterektől tanulhattam, mint Lőrinc György és Mák Magda. Egy évfolyamba jártam Szőnyi Nórával, akivel a mai napig jó barátságban vagyunk. Mondhatom, csodálatos időszaka volt az életemnek. Esténként átjártunk az Operába – nézőként vagy résztvevőként. Emlékszem, többször is táncoltam a Rigolettóban és a Bánk bánban. Végül, visszatérve Újvidékre a VII. és VIII. év anyagával megint egy év alatt végeztem.
Ha jól számolom, így is kb. 20 éves voltál, mire befejezted a tanulmányaidat…
Igen, s a diplomám balettművészi és balettmesteri képesítést adott. A sors úgy hozta, hogy életem során kizárólag ez utóbbit használtam… no meg a vegyészeti képesítésemet, de erről majd később.
Elvégezted a balettiskolát és meg sem próbáltál balerinaként elhelyezkedni?
Közbejött a szerelem, mégpedig első látásra, és lehetetlen volt védekezni ellene. Macedón származású férjemmel, aki orvosnak készült, 17 évesen találkoztam a festői Ohridban, mely az azonos nevű tó partján fekszik az albán-macedón (illetve akkoriban még albán-jugoszláv) határon. A szerelmünkből született a lányom, aki ma történészi és nemzetközi jogászi végzettséggel New Yorkban az Unicefnél dolgozik. Mivel a férjemnek eléggé „dél-európai” elképzelése volt a házasságról, föl sem merült, hogy táncosnőként helyezkedhetnék el. A tanítás vált az életemmé, s már 20 évesen 200 növendékem volt Skopjéban. Ohridban is próbálkoztam, ahol szinte szó szerint az utcáról szedtem össze a tanítványokat. Nem túlzás azt mondani, hogy a semmiből kellett a balettoktatást létrehozni.
Az első igazi sikereid azonban a szülővárosodhoz köthetők…
Pontosan. 1973-ban visszamentem Szabadkára, és néhány év alatt profi balettiskolát szerveztem. Gyakorlatilag a fiókintézményévé vált az Újvidéki Balettiskolának, amennyiben a táncosok a Vaganova-módszer szerinti első négy évet Szabadkán, a második négyet pedig Újvidéken végezték el, már amennyiben megfeleltek a felvételi vizsgán. Az általam végigvitt osztály 13 tanulójából annak idején 11-et kiváló eredménnyel vettek fel.
Egy új iskola megszervezése hatalmas kihívás. Ráadásul sikereid voltak Szabadkán. Mi vezetett arra, hogy mindezt hátrahagyva, meg se álljál Svájcig?
Újra csak a magánélet… csak ezúttal az árnyoldala. Fogtam a kislányomat és gyakorlatilag elmenekültem a rosszul sikerült házasságomból. A bácsikám már 50 éve kint élt, a szüleim is kivándoroltak… egyértelmű volt, hogy ha valahová, akkor oda kell mennem. Pesten és Párizsban is éltek rokonaim, ők segítettek… legalábbis a kiutazásban, mert a boldogulás tekintetében nem számíthattam segítségre. Svájcban az volt az alapelv, hogy a fiatalok találják föl magukat. Az első évben gyakorlatilag a szüleim tartottak el minket, mert esélyem sem volt munkát találni. Persze, azt azért nem tudtam megállni, hogy a kislányom iskolájában – az igazgató engedélyével – balettkurzust ne szervezzek, de ezt csak társadalmi munkában csinálhattam. Annyira kilátástalan volt a helyzetem, hogy a nagybácsi mégiscsak meggondolta magát, és a rendőrségnél kieszközölt számomra egy munkavállalási engedélyt. Ezután végre megtaláltam az anyagi függetlenséget, mert rögtön több állásom is lett. A következő öt év úgy telt, hogy délelőtt félállásban vegyészkedtem a SICPA-nál – a világ legnagyobb pénzfestékgyártó vállalatánál –, délután pedig balettot és ritmikát tanítottam különféle iskolákban.
És hogyan lett saját balettiskolád?
A véletlen szerencse segített. Megismertem egy mérnökembert, aki látta, hogyan tanítok és felajánlotta, hogy mint svájci állampolgár segít nekem létrehozni egy balettiskolát. Kibéreltünk közösen egy termet Pullyben (a lausanne-i agglomerációban), és elkezdtük a munkát. Én csináltam a balettszakmai részét, ő minden mást. Az iskola egy ideig a kettőnk nevén volt, majd ő kiszállt belőle, s én egyedül vittem tovább. Három növendékkel kezdtük; az első hónap végén harminc, az első év végén pedig már hatvan diákom volt. Minden kurzust személyesen én vezettem, minden balettórát én tartottam, nem volt másik mester.
Mikor tudtál megszabadulni a vegyészi állásodtól?
A balettiskola eleinte nem volt eléggé jövedelmező ahhoz, hogy otthagyhassam a SICPA-t. Erre csak 1985-ben kerülhetett sor, amikor egy új együttműködés révén végre megjött a várva várt szakmai siker. Előző évben megismerkedtem Henri Dès-szel, aki az 1960-as évek végétől kezdődően hallatlan népszerűségre tett szert gyermekdalaival Európa frankofón részén. Sikereire jellemző, hogy 1986 és 2013 között 94 alkalommal szerepelt (mondani sem kell, hogy telt házak előtt) a párizsi Olympia színpadán, idén pedig saját internetes rádiót indított. Henrival megegyeztem, hogy a dalaira olyan balettbetéteket találok ki, melyeket az én amatőr növendékeim is képesek eltáncolni. Az ötlet tetszett neki, és végül összesen legalább 15 dalára készült koreográfia. A növendékek imádták ezeket a táncokat, mert pontosan az ő testükhöz és tudásukhoz igazítottam a követelményeket. Egyszóval passzolt nekik. Az egésznek akkora sikere lett, hogy attól kezdve a műsorunkkal kétévente rendszeresen felléptünk Pully Théâtre de l’Octogone nevű színházában. Az iskola ismertsége ugrásszerűen nőtt, tódultak a növendékek. Attól fogva elegendő volt a balettal foglalkoznom.
Ezek szerint végre egyenesbe kerültél?
Igen, ebben az időszakban egymást érték az emlékezetes táncesemények. 1989-ben koreográfiát készítettem Josef Bayer A Babatündér (Die Puppenfee) című balettjére. 1992-ben megkerestek a La Paternelle évszázados múltú biztosítótársaságtól – mely a szülők váratlan halála esetén a gyerekek 20 éves koráig nyújt rendszeres árvasági ellátást –, hogy keressek zenét és készítsek koreográfiát az Aladdin és a csodalámpa történetére. Száz gyerekkel három hónapon keresztül készültem a bemutatóra, és túlzás nélkül állíthatom, hogy óriási sikerünk lett. Erre az eseményre a Lausanne központjában álló Théâtre de Beaulieu közel Erkel színháznyi (1500-as) nézőtere négyszer telt meg egymás után: szülők, rokonok, ismerősök és szimpla érdeklődők özönlöttek az előadásokra, csak hogy megnézhessék az Ezeregyéjszaka meséjéből készült balettet. A siker ellenére a biztosítótársasággal való együttműködésem nem folytatódott: az elkényeztetett svájci gyerekeknek nem tetszett, hogy fegyelmet követeltem, a szervezők pedig nem a minőséget nézték. Jóval később, 2001-ben volt még egy nagyobb vállalkozásom, amikor koreográfiát készítettem Offenbach egyetlen balettzenéjére, A Pillangóra (Le Papillon). Ez eredetileg egy Taglioni-balett, az utolsó verziót pedig a világhírű Pierre Lacotte készítette még 1982-ben. A bemutatóra a már jól „bejáratott” Théâtre de l’Octogone-ban került sor, szép jelmezekben és díszlettel. A balettet kétszer játszottuk telt ház előtt, holott a koreográfiámban csak a 40 legjobb növendékemnek jutott szerep.
Jól gondolom, hogy a siker és a népszerűség segített neked a beilleszkedésben? Talán még némi támogatást is kérhettél a munkádhoz?
1996 óta van svájci útlevelem, akkor tettem le az állampolgársági vizsgát. A balett érdekében igyekeztem mindenkivel beszélni, mert szerettem volna létrehozni egy professzionális táncakadémiát. Ez volt az álmom, ezért kilincseltem. Az előadásokra még Pully polgármesterét is meghívtam. Kaptam is némi segítséget, ez azonban csak arra volt elég, hogy jelmezraktárt béreljek a városban. Ezen túlmenően, a fellépésekkor féláron bocsátották rendelkezésemre a színháztermet. Svájcban komolyabb támogatást csak egyesületek kaphatnak, magániskola nem. Így a balett fejlődését hosszabb távon megalapozó táncakadémiából nem lett semmi. Kár, mert szerettem volna átadni mindazt, amit a balettról gondolok, de ez csak akkor megy, ha a mester hosszabban tudja végigkísérni növendékeit a tanulási periódusban. Tudod, a balett nem csupán a testről szól, intelligencia és kitartás kérdése is.
Vajon a svájciak fölfogtak valamit abból, amit te képviseltél?
Én a balettnak köszönhetem, hogy a svájciak el- és befogadtak. A növendékeim és szüleik révén tettem szert ismerősökre, barátokra. Ugyanakkor azt az alapérzést, hogy művészet nélkül létezni sem érdemes, nem sikerült meggyökereztetnem. Pedig mindent elkövettem érte. Két alkalommal – a balettiskolám fennállásának 20. és 25. évfordulója alkalmából – még a budapesti MTF (Magyar Táncművészeti Főiskola) egy kisebb csoportját is meghívtam, csak hogy megmutathassam a svájciaknak, milyen is az igazi, professzionális balett. A magyaroknak csak az utazást kellett intézniük, a kinti elhelyezést (családoknál) és a színházi fellépés költségeit magamra vállaltam. A két bemutatón olyan kiváló képességű táncosoknak tapsolhatott a svájci közönség, mint például Felméry Lili, Földi Lea, Purszky Lilla vagy Majoros Balázs. Lett volna egy harmadik alkalom is – az iskolám 30 éves évfordulója alkalmából Szőnyi Nóra végzős növendékeivel –, de közbejött a gazdasági válság. Ugyanakkor, az MTF vezetői eljöttek hozzám Svájcba egy kombi autóval, mert elhatároztam, hogy az összes kosztümöt – köztük rengeteg értékes Stanlowa-tütüt, ami fogalom balettos körökben – a főiskolának adományozom. A kinti iskolám bezárása után úgy gondoltam, az nem lehet, hogy ezek a ruhák pocsékba menjenek, hiszen az életem munkája volt bennük, és azzal, hogy továbbadom őket, én is tovább élhetek a balettban. Az pedig természetes volt, hogy ha már egyszer elajándékozom őket, akkor ott teszem ezt, ahol a táncot valóban megbecsülik, vagyis Magyarországon.
Utoljára még hadd kérdezzem meg: igaz, hogy Pestre költözöl? És ha igen, fogsz itthon tanítani?
Van még egy-két növendékem odakint, és nem olyan egyszerű a váltás. Sok mindent kell még elintéznem, de valóban szeretnék most már hazaköltözni. Szükségem volna egy kis megnyugvásra, egy kis saját életre, amiből persze nem zárnám ki teljesen a balettot. Hetente néhányszor jó volna tehetséges, profi táncosokkal foglalkozni, mert ez még hiányzik az életemből, és mert érzem, hogy még sok mindent át tudnék nekik adni a művészetemből. Az utolsó 40-45 évben amatőrökkel dolgoztam, ami nagyon fárasztó, mert minden mozdulatot meg kell mutatnod, hogy le tudják másolni. Hatvan fölött ez egyre keservesebb. A profik tudják, hogy a baletthoz nagyon sok szeretet és áldozat kell. Nekik elég elmondani, mit kérsz tőlük, ők félszavakból is értenek, és megbecsülik a mesterüket. Nem kell győzködnöd őket arra, hogy összpontosítsanak, tudják jól: a tánc a rúdnál kezdődik.
