A fiatal svéd szerző könyvét olvasva sírni is, nevetni is lehet. Sokszor egyszerre a kettőt. A regény szeptember 11-én jelent meg magyarul az Animus kiadó gondozásában.
Ove történetében elsőre nincs semmi különös. Hiszen Ove-szerű alakokkal nap mint nap találkozunk a társasházban, a sarki boltban, vagy az utcán, tolatás közben. Csak látásból ismerjük őket és nem is nagyon van kedvünk hozzá, hogy mélyebb benyomásokat szerezzünk róluk. De ha elolvassuk ezt a könyvet, rájöhetünk arra, hogy ha egy kicsit is kitekintünk előítéleteink és beidegződéseink szürke dobozából, mennyivel színesebbek és izgalmasabbak lehetnek a hétköznapjaink. Szellemes és csípős bírálata ez a regény a nyugati fogyasztói társadalom elkényelmesedett és elidegenedett világának és bár Svédországban játszódik, ne csodálkozzunk, ha mi magyarok is sokszor magunkra ismerünk benne.
Ove öngyilkos akar lenni. Felesége, az egyetlen nő az életében, s az egyetlen ember, aki igazán szerette, meghalt. Nem sokra rá az 59 éves Ovét idő előtt nyugdíjazzák. Ő pedig ki nem állhatja tétlenséget. Kényszeres cselekvő, akinek mindig találnia kell valami hasznos elfoglaltságot. Kétszeresen is értelmetlennek és üresnek találja tehát az életét. Nem fél a haláltól. Úgy gondolja, ha véget vet életének, újra együtt lehet Sonjával – a nővel, aki megértette, aki elfogadta olyannak, amilyen, s aki felettes énjeként van jelen halála után is, bírája cselekedeteinek. Ove naponta látogatja a sírját, s beszámol neki mindarról, ami történik vele. Például arról, hogy az emberek megőrültek a sorházas lakónegyedben, ahol évtizedekig éltek együtt. Ahová akkor költöztek, amikor Sonja terhes lett, s ahová visszatértek a tragikus baleset után, amelyet az ittas sofőr miatt szenvedett a buszuk Spanyolországban. A baleset után, aminek következtében Sonja rokkant lett, és magzatát is elvesztette.
S az emberek most egyszerűen nem hagyják meghalni. Hol egy utánfutóval tolatnak bele a postaládájába, hol szelíd erőszakkal ráveszik, hogy elfuvarozzon egy beteget a kórházba, hol biciklit „kell” javítania egy suhancnak, máskor vezetni tanít egy állapotos iráni nőt, befogad egy apja által melegsége miatt elüldözött fiatalt – no meg egy sok viszontagságot megélt kóbor macskát. Pont ő, aki utálja a macskákat kiszámíthatatlanságuk miatt. Mert Ove semmit nem szeret jobban, mint a szabályokat, a kiszámíthatóságot. Bár erre semmi nem jogosítja fel, naponta bejárja a szomszédos utcákat, hogy szabálytalanságokra vadásszon: ellenőrzi a szelektív gyűjtőt, a parkolási, biciklitartási szabályok betartását stb. Mogorva, magának való alak, akit lakótársai „kényszerítenek” sorozatban jótettekre. Ebből s Ove világlátásának ábrázolásából táplálkozik a regény tragikomikuma. Minden fejezet egy-egy önálló történet, egy-egy kis dráma, komédia (vagy mindkettő), s egymásutánjuk csodálatosan áll össze az olvasót folytonos és intenzív érzelmi azonosulásra késztető élettörténetté.
Miközben nyomon követjük Ove életének alakulását a jelenben és tanúi lehetünk az újabb és újabb atrocitásoknak, amelyek révén Ove akarata ellenére bekerül a „fura, de jó ember” státuszba, a történet vissza-visszakalandozik a múltba: Ove gyermek- és ifjúkorába. Így megismerhetjük az Ovét egyedül nevelő, s rá nagyban hasonlító, szintén csak a kétkezi tevékenységeket becsülő, szófukar apát, és azokat az egyszerű, s a tisztességet minden elé helyező szabályokat, amelyek alapján él, s amelyekre fiát is neveli. Megtudjuk, hogyan boldogul Ove azután, hogy 16 évesen apját is elveszti, s hogyan ismerkedik meg Sonjával, élete egyetlen szerelmével. Az ő elvesztése – pláne az állásából való elbocsátással együtt – már túl sok a környezete számára érzéketlen fafejnek tűnő, de nagyon is sérülékeny Ovénak. A legkülönbözőbb módokon akar öngyilkosságot elkövetni, ám az utolsó pillanatban, az egyébként mit sem sejtő szomszédok mindig rákopognak s kérnek tőle valamit, amiben csak ő segíthet. Ove története talán elhiteti velünk, hogy mi is, mások is menthetőek vagyunk.
Fredrik Backman 1981-ben született, debütáló regénye, Az ember, akit Ovénak hívnak 2012 őszén jelent meg. Azóta hatszázezer példány kelt el belőle Svédországban, és még 25 országban aratott óriási sikert. Szeptember 11-én a könyv magyarul is megjelent, az Animus kiadó gondozásában. A Things My Son Needs to Know About the World című művét a kiadója így jellemezte: egy igazi diszfunkcionális nevelési tanácsadó. Második regénye, a My Grandmother Sent Me to Tell You She’s Sorry 2013 szeptemberében látott napvilágot. Fredrik úgy tervezi, évente írni fog egy könyvet. Stockholm külvárosában él a feleségével és két gyermekével.
Néhány részlet a könyvből:
Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?
*
„Pihenjen kicsit” – ezt mondták neki. Egy csomó harmincegy éves sznob, akik számítógéppel dolgoznak, és nem isznak normális kávét. Egy egész társadalom, ahol senki sem tud utánfutóval tolatni, és akkor még ők mondják, hogy rá nincs már szükség. Ésszerű, ugye?
Ove lemegy a nappaliba. Bekapcsolja a tévét. Nem azért, mert nézni akar valamit, hanem mert semmi kedve csak úgy ülni magában és nézni a falat egész este, mint valami idióta. Kiveszi a külföldi ennivalót a hűtőből, és megeszi egyenesen a dobozból. Ötvenkilenc éves. Kedd este van, és lemondta az újság-előfizetését. Lekapcsolt minden lámpát.
És holnap felszereli a kampót.
*
Ove nagyon jól tudta, hogy a felesége barátai sosem értették, miért ment hozzá a nő feleségül. Még csak nem is róhatta fel nekik. Legtöbben azt mondták, hogy Ove megkeseredett ember. Talán igazuk volt, nem volt benne biztos. Sose gondolt bele mélyebben.
Sokan antiszociálisnak is nevezték, és Ove úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem rajong kifejezetten az emberekért. És ebben még volt is valami. Az emberek általában nem teljesen épeszűek.
*
Az emberek mindig azt állítják, hogy Ove fekete-fehérben látja a világot. A lány pedig színes volt. Ő volt Ove összes színe.
*
– Az embereket a tetteik minősítik, és nem az, hogy mások mit mondanak róluk – mondta Ove.
Az igazgató meglepetten nézett rá. Ez volt a leghosszabb mondat, amit valaha is hallottak tőle a vasútnál, amióta két évvel ezelőtt megkezdte itt a munkát. Ove becsületére legyen mondva, ő maga sem tudta, honnan jön mindez. Csak érezte, hogy ki kell mondania. Az igazgató ismét a papírkupacra nézett. Ráírt valamit az egyikre. Áttolta az asztalon. Rámutatott, hogy Ove írja alá.
– Megerősíted, hogy saját elhatározásból mondtál fel – magyarázta.
