Miért éli reneszánszát a magyar dokumentumfilm-gyártás? Hol a helyünk a nemzetközi palettán? László Sárával, a Káin gyermekeinek producerével beszélgettünk.
Az egész egy rendkívül naiv ötletből indult el: egyszerűen csak együtt akartunk maradni. Jól ismertük már egymást és tudtuk, milyen a közös munka, szerettük volna megtartani azt a közeget, amelyben a legjobban tudunk dolgozni. Arról, hogy egy ilyen vállalkozást hogyan kell csinálni, csak benyomásaink voltak: Marci elég jó tapasztalattal rendelkezett, Mundruczó Kornél rendezőasszisztenseként több film létrehozásában is részt vett; én pedig a főiskola utolsó évében egy párizsi filmgyártó cégnél dolgoztam egy producer mellett. Az első két évünk nagyjából arról szólt, hogy azt csináltuk, amire lehetőségünk adódott. Szerencsére ez teljesen sosem különbözött a mi érdeklődésünktől, így a harmadik évre már kezdte megtalálni a cég a saját identitását.
És mi ez az identitás?
Elsősorban a dokumentumfilmek – manapság divat használni a „kreatív dokumentumfilm” kifejezést, de én ezt annyira nem szeretem. Inkább azt mondanám, hogy „alkotói” vagy „filmes” szemszögből közelítjük meg a dokumentum műfajt – erősen látszik a filmjeinken, hogy játékfilmes múlttal is rendelkezünk, egyszerűen megfogalmazva ugyanúgy számunkra fontos történetek filmes eszközökkel való elmesélése a célunk mint egy fikciós munka esetében. Az identitásunk másik fontos része, hogy többnyire emberekkel és szociális kérdésekkel foglalkozunk.
Ha mindannyian játékfilmes háttérrel rendelkeztek, mégis miért a dokumentum műfaj mellett kötöttetek ki?
Tulajdonképpen ezt is a véletlen szülte. Akkoriban számolták fel az MMKA-t (Magyar Mozgókép Közalapítvány), emiatt meghiúsult egy pályázatunk, és keresni kezdtük az államtól független forrásokat. Úgy alakult, hogy dokumentumfilmekre egyszerűbben találtunk támogatást, mint játékfilmekre, ráadásul a műfaj egyikünktől sem állt távol, úgyhogy megpróbáltuk. Én a korábban említett párizsi munkám során egy kifejezetten dokumentumfilmekre specializálódott producerrel dolgoztam, remek mintát láttam, és megfigyelhettem azt a trendet, amely most az egész világban felívelni látszik.
Szerinted mitől tudott az ezredforduló után feléledni a dokumentumfilmezés?
Az egyik legfontosabb ok a technikai fejlődés. Ma már sokkal több és jobb technikai eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy mind súlyában, mind képi világában olyan minőségű dokumentumfilmeket hozzunk létre, amelyek azonos élményt nyújtanak, mint a játékfilmek. Egészen keskeny ma már az a határmezsgye, amely a két műfajt elválasztja egymástól. Sokkal átfogóbban tudunk a filmekről beszélni, mint korábban, mert a történetmesélés eszközei és a képi megfogalmazás eszközei mindkét esetben ugyanazok.
Senki ne higgye azt, hogy egy dokumentumfilm „kötelezően” megrázó vagy szomorú. Egyre szélesebb a kínálat, és itt is meg lehet találni a szórakoztató, a saját valóságból kicsit kiragadó, mégis valós emberi történeteket elmesélő alkotásokat. A humor és a dokumentumfilm között a többség úgy gondolja, hogy sohasem lehet kötőjel, holott ez egyáltalán nem igaz. Olyankor, amikor nem elég nagy az érdeklődés, szerintem mindig az a kérdés, hogy ez miből fakad. Vajon abból, hogy az emberek tényleg nem kíváncsiak (naivan én ezt a lehetőséget inkább szeretném elvetni), vagy pedig azzal a platformmal van baj, amelyen a filmet kiállítják, és ezért nem találnak rá elég széles körben a nézők. A dokumentumfilmek a mai napig a leghatékonyabban a televízión keresztül jutnak el a közönséghez. Nincs is ezzel semmi baj. Ettől függetlenül fontosnak tartom, hogy legyen mozis forgalmazása is a filmeknek. A legutóbbi munkánkat, a Káin gyermekeit is úgy forgattuk, hogy teljes élményt igazán a széles vásznas vetítés tud adni.
A Káin gyermekeit beválogatták a hamarosan kezdődő 62. San Sebastiani Nemzetközi Filmfesztivál programjába. Utoljára 12 évvel ezelőtt, Pálfi György Hukkle című filmje szerepelt itt. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
Be kell vallanom, hogy csak tippelni tudok. Az egyik ok talán, hogy a magyar filmszakma leginkább a nagyközönség által is jól ismert fesztiválokra, a cannes-ira, a Berlinaléra és a régiónkhoz közelebb eső Karlovy Varyra fókuszál. Ha megnézzük a fesztiválévet, San Sebastian ezeket követi. Az A-kategóriás fesztiválok között komoly a verseny, emellett nem készül Magyarországon olyan sok film ebben a minőségben, így nagyon egyszerű a probléma: elfogynak a filmek, mire San Sebastianra sor kerül. A másik ok talán az lehet, hogy ez a fesztivál kevésbé kelet-európai fókuszú, így gyakran a mi térségünk kimaradt a válogatásból.
A hazai dokumentumfilmes szakma az európai skálán hol helyezkedik el?
Hosszú évekig pár olyan néven kívül, mint Almási Tamás vagy Forgács Péter, akik évek óta ismertek a dokumentumfilmes szakmában, nem nagyon emlegettek másokat a nemzetközi fórumokon. Amikor elkezdtem komolyabb külföldi fesztiválokra, vásárokra járni, a magyar film szinte láthatatlan volt. Rengeteg eseményen teljesen egyedül voltam, még a régióban rendezett fesztiválokon is csak elvétve találkoztam magyarokkal. A tavalyi és az idei év azonban nagy lendületet hozott. Néhány nagyobb siker után, Groó Diána (Regina), Sós Ági (Szerelempatak), Hajdú Eszter (Ítélet Magyarországon) vagy Kovács Kristóf (Besence Open) neve után mára a magyar dokumentumfilm fogalommá vált Európában.
A Franciaországban szerzett tapasztalataiddal összevetve a magyar trendet, látsz különbség?
Egyértelműen. Az egyik legmarkánsabb különbség talán az, hogy a magyar témaválasztás nagyon lokális. Ritka az, hogy egy magyar rendező külföldi témát válasszon, a hazai filmeseket leginkább a szoros környezetünk érdekli. Franciaországban produceri oldalról nincs semmi ilyen elvárás. Nagyon nyitottak, bármilyen ötletet, nemzetet szívesen fogadnak. Finanszírozás szempontjából Franciaország az egyik legliberálisabb ország. Ezt mi is tapasztaltuk: miután a Magyar Nemzeti Filmalap elutasította a pályázatunkat, az HBO Europe-tól kapott támogatás mellett nagyrészt francia pénzből valósítottuk végül meg a Káin gyermekeit.
A Káin gyermekei az 1985-ös Bebukottak című dokumentumfilm gyilkosságért elítélt fiatalkorú szereplőit mutatja be harminc évelteltével. Milyen fogadtatásra számítotok?
Marcival (Gerő Marcell, a rendező) abban bízunk, hogy egy olyan filmet sikerült csinálnunk, amellyel egy kicsit szélesíteni tudjuk a nézőtábort. A négy év alatt, ameddig felkutattuk a Bebukottak egykori szereplőit, kiderült, hogy elég nagy és izgalmas szubkultúrája van ennek a filmnek. Nemcsak értelmiségiek, a dokumentumfilmek iránt általában érdeklődők látták ezt a filmet, hanem azok is, akik maguk érintettek voltak a történetben. Például olyan emberek, akik szintén Tökölön ültek (a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében) akkoriban, amikor a Bebukottakat forgatták vagy akár azt követően. Nagyon szeretnénk, ha ezeket az embereket megtalálná a Káin gyermekei is. Nagyon jó érzés látni, hogy hogyan várják a filmet. Vannak olyan chat-fórumok, ahol kifejezetten erről folyik a beszélgetés: a két filmről és a közte eltelt időről. Találgatnak, hogy vajon mi történhetett azóta a szereplőkkel; volt, aki személyesen is megkeresett bennünket emailben; de volt, aki másfél év leforgása alatt többször is telefonon keresett, hogy megkérdezze, hogy áll a film. Ezek az apró, személyes gesztusok nagyon sok lendületet adtak mindig a munkában.
Nem tudom, hogyan fogadják majd itthon. Most úgy érzem, hogy az sem lenne baj, ha támadnák. Csak az baj, ha nem érdekel senkit. Persze, benne van négy év kemény munkája, nyilvánvalóan nem esne jól, ha rosszat mondanának róla, de egy dolog fontos csak igazán: hogy érzelmeket váltson ki.
Szinte lehetetlen. Két hete, hogy ellenőriztük a DCP (Digital Cinema Package) kópiát, amiről San Sebastianban vetítik majd a filmet. Az egyik kedvenc momentumom a filmkészítés végső fázisában a tesztvetítés. Hiába láttam az utolsó pár hónapban a vágás, az utómunkálatok, a feliratozás miatt legalább száznyolcvanszor ugyanazt, akkor is elvarázsolt az a hangulat, ahogy hárman ültünk a teljesen üres és sötét Puskin moziban és néztük a filmet, amin éveken keresztül dolgoztunk. Épp odahajoltam Marcihoz, hogy a fülébe súgjam, „Úristen, tényleg befejeztük!”, amikor észrevettem az angol feliratban egy hibát. És szinte megkönnyebbültem, hogy még nem kell egészen elengedni, még van vele munka. Szóval egyszer fél másodpercre támadt egy érzésem, hogy lezártuk… de aztán hamar elmúlt.
