A hírnév társadalma ez: aki egyszer reflektorfénybe kerül, azt felmagasztalják vagy cafatokra szaggatják. – akárcsak az ókori Athénban.

Paul Johnson „A zsidóság története” és „A kereszténység története” című méltán népszerű könyvek szerzője jegyzi a most magyarul is megjelent Szókratészről szóló művet, melynek alcíme – meglehetősen találóan – az, hogy „egy időszerű ember”. Szókratész az az első igazán európai gondolkodó volt, akinek szellemisége át- és áthatja napjainkig világunkat, és bár – akárcsak a vele egy korszakban megjelenő igazán nagy tanítók – semmit sem írt le, tanítása és élete mégis kibogozható elsősorban tanítványai szövegeiből.

Johnson azonban eléggé el nem ítélhető módon jelzi, hogyan csinált a legfontosabb forrásokat közlő Platón „hasbeszélő bábot” mesteréből, csak azért, hogy egyre inkább kiforró saját filozófiáját Szókratész tekintélyével támassza alá. Johnson éppen ezért ott szúr oda Platónnak ahol csak tud, és talán kissé túlzásnak érezhetjük ezt, hiszen nem kárhoztatjuk az Evangéliumok íróit sem azért, mert saját szavaikkal mesélik el Jézus életét. Éppen ezért fejlődött ki a hermeneutika és a logion-vizsgálat, amely csak és kizárólag azokra a mondatokra figyel a Bibliában, amely minden valószínűség szerint – tehát több forrás is megegyezik felőle – valóban Krisztus szavai voltak. Éppen így próbálja kihámozni Johnson Szókratészt, bemutatva az embert és a filozófust. Életrajzot ír, de közben értékel is, és kiemeli mindazt, amely szerinte valóban érdeme volt Szókratésznak. Hihetetlen erénye könyvének, hogy olvasmányos, szépen felépített, gondosan megszerkesztett mű. Igaz, felismeri Szókratész módszerében az irónia mérhetetlenül fontos szerepét, ő maga megjegyzéseivel átcsúszik a cinizmusba, bár nehéz Szókratész viszontagságos korát nem így nézni. Figyelemreméltó, hogy szerzőnk miként nyilatkozik az iróniáról: „az egyik legnehezebben körülírható fogalom, de azt mondhatnánk, hogy puszta létezése a fejlett civilizáció jele.”

Milyen volt Athén? Milyen volt ez a „fejlett civilizáció”, melyben egy Szókratész élhetett, s melyre oly nagy hatással volt, s amely végül halálra ítélte? Talán egyik legfontosabb tulajdonsága volt ennek a társadalomnak fénykorában, hogy „önfegyelmezett társadalom [volt], amit azonban a szellemi szabadság ellensúlyoz[ott].” – Ebben a társadalomban ösztönözte kérdéseivel, különösen kifinomult tapintatos beszédmódjával az embereket arra Szókratész, hogy önállóan gondolkodjanak. Ahogy saját magát meghatározta talán az a legjellemzőbb, hiába egyetlen dolgot tudott biztosan, mégpedig, hogy ő nem tud semmit, mégis úgy tartotta, hogy ő a légy, ami Athént nem hagyja nyugton, és életre idegesíti. Nem véletlenül mondja Paul Johnson, hogy „[p]ersze veszélyes vizekre evezett azzal, hogy önálló gondolkodásra ösztönözte hallgatóit, különösen a gyakran befolyásos családokból származó ifjakat. Athén (többnyire) valamiféle demokrácia, szabad, bizonyosan liberális társadalom volt. De intézményei konszenzuson nyugodtak, s így bizonyos fokú törékenység jellemezte működésüket (...) Az még csak elment, hogy a népgyűlésben szócséplés folyt (...) Ám ha a polgárok önállóan gondolkodnának, ha arra oktatnák őket, hogy ne bízzanak a bevett bölcsességekben, sőt utasítsák el, hogy adott kérdésre egyetlen helyes válasz lehetséges, akkor nehéznek, ha nem egyenesen lehetetlennek bizonyulna konszenzusra jutni, kivált a helyes konszenzust kialakítani.” – és szerzőnk véleménye szerint ezért kezdték valójában bírálni Szókratészt, no meg kapcsolatai miatt, és hát szükség volt egy bűnbakra is. De vajon mi a helyes konszenzus? És vajon valóban kizárja-e az önálló gondolkodás a közös megegyezést? A szabad és független egyén tényleg képtelen a közösség része lenni, vagy pedig csak az a közösség tud önreflexív, hatékony, nagy dolgokra képes lenni, amelyik szabad és független, önálló gondolkodásra képes egyéneket is tud soraiban? Ezek már az én költői kérdéseim, nem Johnsoné és nem is Szókratészé. Egyikük sem élt Magyarországon, Budapesten, pedig mindketten úgy találhatnák, hogy ezek a kérdések kellemetlenül időszerűek itt (is). Hiszen erről a társadalomról is elmondható, hogy „[a] hírnév társadalma ez: aki egyszer reflektorfénybe kerül, azt felmagasztalják vagy cafatokra szaggatják.” – akárcsak az ókori Athénban, a polgárok számára itt is „mámorító a siker, de megsemmisítő a kudarc”. Szókratész éppen azzal emelkedett ki, hogy őt sem kudarc, sem siker nem érintette meg. Filozófiájának lényege, hogy mindvégig emberi marad, nagyon is emberi, és e filozófia elválaszthatatlan alapja az erkölcs. „Szókratész ideje nagy részét a „jó életről” és a megvalósításának mikéntjéről való töprengésnek szentelte”. Teljes filozófiáját, szemléletét, módszerét és iróniáját nagyon jól érzékelteti a szerző és nem fél olyan fontos fogalmakat körüljárni, mint test és lélek, illetve Isten. Szókratész ugyanis nem volt ateista, de nem is hitt a babonákban és több istenben, ugyanakkor sosem bántott volna meg senkit hitében, felfogásában.
Egyistenhívő volt – ezt Paul Johnson (is) könyvében (szerintem) hitelesen bizonyítja - , továbbá „teljesen elkülönítette egymástól a testet és a lelket. A test a vágy, a megkívánás, a gyönyör és a hivalkodás forrása. (...) Test nélkül az ember semmi, és tenni sem képes semmit; testre van szüksége ahhoz, hogy igazi egyéniség, alkotó lény legyen, s hogy célokat tudjon kitűzni maga elé. (...) A testet azonban ellensúlyozza az erény és a bölcsesség elvét hordozó lélek. (...) A test az ember külső formája, a lélek pedig belső személyisége. (...) A testnek a halállal vége, minden nyűgével és vágyával egyetemben megsemmisül. A lélek tovább él, és ha az e világi életben az erény és a bölcsesség kormányozza, akkor készen áll az Istennel való egyesülésre...” – és könyvének végén Paul Johnson nem véletlenül köti össze a kereszténységet ezzel a filozófiával, bár önkritikusan hozzáteszi „[n]em érdemes ezen az általános megállapításon túl keresgélni a szókratészi gondolkodás és a kereszténység kapcsolatát. Szókratész nem a kereszténység előfutára...” – és ez egészen biztosan így van. Kétségtelen azonban, hogy világunk egyik legfontosabb, legnagyobb hatású gondolkodója volt, akiről mai nyelven, érthető stílusban, a ma emberéhez szól ez az időszerű könyv. Éppen ezért érdemes elolvasni, vitatni vagy kedvelni, leginkább pedig tapintatosan, szókratészi iróniával rákérdezni: tényleg ilyen lett volna Szókratész? Nem követi el Paul Johnson ugyanazt, amit könyvében oly sokszor Platón szemére vet, és nem csinál-e egy saját hasbeszélő bábút, hogy elmondhassa szerinte mit gondolt Szókratész?

Paul Johnson: Szókratész – Egy időszerű ember. Fordította: Csák János. Európa. 2014.