Ha nem ismered a Music Go Music zenéjét, itt az idő a pótlásra: a csapat 2014-es lemeze ugyanis legalább olyan nagyszerű, mint az előző.

A Music Go Music mindig is egy óriási enigma volt, sokáig ugyanis csak találgatni lehetett, kik állnak a csapat mögött. Idővel aztán kiderült, hogy a szegről-végről ismerhető Bodies Of Watert vezető Metcalf-házaspár (és egy cimborájuk) hobbiprojektje ez, amiben leginkább a klasszikus diszkókorszakra, azon belül is az ABBA kimunkált, csupaöröm formulájára próbálják átnevelni a Skrillexszen, dobozos kólán és a Bors jalapenós-velős szendvicsén elfajzott fiatalokat. A hittérítés pedig eddigi egyetlen lemezükön, a 2009-es Expressions-ön bámulatos meggyőzőerővel bírt. Bár a korong korántsem volt az év végi listák abszolút favoritja, ez csak a nemzetközi publicisztika ostobaságát igazolja, hisz aki nem olvad el ettől a szuperdallamos és szenvedélyes albumtól, az ugyanúgy elvesztette a józan ítélőképességét, mint ahogy én a mértéktartásomat a munkát megkoronázó Just Me-t hallgatva - ennél pozitívabb szám az elmúlt öv évben egyszerűen nem született; szó szerint szétszakad a boldogságtól tőle az ember; próbáljátok ki. A bandával kapcsolatos másik rejtélyt jól összefoglalja a miért-nem-világsztárok-még kérdés; és valószínűleg azért, mert a nagyközönségnek és a majoroknak kell még pár év, hogy végképp leessen, a diszkónál nagyon-nagyon kevés dolog volt jobb a világon a Revolver megjelenése óta. És van itt még valami: ha a Dömötör Endre szerint ezek tényleg mennoniták, a Google szerint pedig a mennoniták így néznek ki, én már végképp nem tudom, hogyan értelmezzem ezt a fura formációt.

De nem kell a külsőségekkel foglalkoznunk, elég amit hallunk. Az öt év után megjelenő második, Impressions lemezt címéhez illően tekinthetjük a debüt határozott ellentétének is. A szerzemények hangsúlyosabb elektronikus lüktetést kaptak; bazáros-akusztikus örömzene helyett itt talán végleg vastag- és dőltbetűvel szedett diszkóidézésben részesülünk, és az örömteli hangulat is kicsit átcsapott finom szomorkodásba. Azt is mondhatnánk, ha a bemutatkozás volt a Dancing Queen, akkor ez most a Winner Takes It All: ugyanaz a zenekar, ugyanazon a színvonalon, egy kis könnycseppel a szeme sarkában. Az ellentétes előjel azonban nem ment a minőség kárára. A MGM továbbra is kifogástalannál kifogástalanabb dalokat ír, beszéljünk akár a finom Moroder-reciklálásról (Love Is All I Can Hear), az Inferno picsanagy Blondie-basszusairól, vagy arról, ahogy a People All Over The World mutatja be, Nile Rodgers nem csak a hülye vigyora, hanem a gitárhangzása révén is historikus jelentőségű. De még mindig nem ez a legjobb. Hanem az, amikor egy felcsigázó bevezető után odacsapnak a lovak közé, és indul a vad vágta, galoppoznak a paripák mindenfelé (Tell Me How It Feels); sőt, az, amikor minderre még rátesznek egy lapáttal és tragédiába illő módon ütik a zongorát (Part Of Me). Utólag is elnézést, én is nagyon utálom az olyan kritikákat, amiben az egyes dalok jellemzőivel példázzák az összélményt, de hát nem lehet mit tenni, annyi király eleme van a lemeznek, hogy muszáj mindegyikre kitérni, hogy már három hallgatás után egyértelmű, ezt kéne a közoktatás részévé tenni, nem a nyomorult Szent Péter Esernyőjét.