Nyolcan, Odüsszeusz hajóján. A Bodyssey csapata érintésterápiára hívja bekötött szemű vendégeit. A már-már masszázsba hajló színházról Keserű Imre mesélt.

Hozzád érnek és megint és megint... Hogy ki, azt nem látod, nem láthatod. Nem baj, látsz helyette mást: hajót és legénységet, tengert és szigeteket, alvilágot és benne a szellemeket. Ez mind ott van a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola (KIMI) termeiben vagy méginkább benned. A Bodyssey előadásán nincsenek nézők, itt „érzők” vannak. Ők élik át Odüsszeusz kalandozásait vagy éppen Pénelopé szenvedéseit. Nyolcan bekötött szemmel bolyonganak egy drámatanár és egy tucat diákjának ölelései, támadásai, suttogásai, érintései között.

Miért pont Odüsszeusz?

Először a nyelv volt meg. Azt tudtuk, hogy érintéssel és bevonással szeretnénk játszani. Ezután az volt a kérdés, hogy mi legyen a történet, és olyan öt-hat próba után egyszercsak leesett a tantusz: az Odüsszeia tökéletesen alkalmas, egyrészt az utazás miatt, másrészt mivel Odüsszeusz mindent megtapasztal. Nem nagyon van olyan része az életnek, ami ne történne meg vele kalandozás közben. És a végén ki-ki hazatalál önmagához. Fontos volt, hogy ez egy olyan út, aminek a végén van hazatérés.

Az érintés ezek szerint biztos pont volt.

Különböző tréningeket tartok, ahol jó húsz évvel ezelőtt elkezdtem egyre több érintést alkalmazni. Kiderült számomra, hogy ez olyan érzelmeket tud pillanatok alatt fölszabadítani, amiket hagyományos színészi munkával gyakorlatilag reménytelen lenne, vagy sokkal-sokkal hosszabb út kellene hozzá. Amúgy is taktilis alkat vagyok. Ha a gyerekeim depressziósak, akkor a beszélgetés helyett sokszor inkább megmasszírozom őket. Számomra nagyon fontos és világos, hogy ha nem használjuk az érintést, akkor a kommunikáció kilencven százalékban a kognitív szférában zajlik.

Szerinted nem használjuk?

Nem. Ez teljesen egyértelmű. Illetve a szexre és a csecsemőnevelésre korlátozzuk. De hát ezt tudjuk is. Az intimitás határai nagyon szűkek, és nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, ha valaki ide behatol. Miközben kismillió helyzet van, ahol ezt muszáj átélni. Van, amikor hiába mondok el szavakban valamit, a lényeg érzelmileg nem fog eljutni a másikhoz. Ezt minden gyerekorvos tudja. „Én szeretlek téged. Bízzál bennem.” Ettől miért bízna a gyerek? De ha az orvos a szemébe néz, megérinti; akkor sokkal hamarabb tud bizalmat ébreszteni maga iránt.

Már az elején tudtátok, hogy ez egy hiánypótlás, egy terápia lesz, vagy egyszerűen csak kipróbáltatok egy új színházi eszközt?

A terápia nem egy teljesen komolyan vett cím. Nyilván orvosi értelemben ezt nem vállaljuk, de abból a szempontból igen, hogy aki ebben részt vesz, arra hat és egyértelműen felszabadítja. Világos volt, hogy nem lesznek hagyományos értelemben vett nézők, helyettük játszótársak, és tudtuk azt is, hogy az egész sokkal inkább fog hasonlítani a színház előtti formákra.

Egyáltalán színház ez még?

Ezt az elméleti problémát majd egyszer, ha nyugdíjas leszek, megoldom, de nem érdekel különösebben. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy a színház és a masszázs között van félúton. Nem viccesen, nagyon nagyképűen meg azt, hogy egy vadonatúj művészeti ág első lépése. A színházi gyökerek nyilvánvalóak, de nincs bennem olyan igény, hogy mindenképpen definiáljam a helyünket.

Bekötött szemű nézőkről van szó, így óhatatlanul felmerül a kiszolgáltatottság kérdése is. Mennyire félnek a résztvevők?

Jó élmény számunkra, hogy nagyon kevés embernek vannak ebből a szempontból problémái. Három perc után inkább azon szoktak meglepődni, hogy mennyire el merték engedni magukat. Fontos, hogy az érző tudja: abszolút ránk bízhatja magát, és mi azon kívül, hogy sok negatív élményt is adunk, civil emberként nagyon vigyázunk rá.

Ezt a kettőséget - civil, nem civil - én is éreztem az előadáson.

Ez a színház egyik nagy misztériuma. Hol érsz véget te, és hol kezdődik a szereped? Erre is igyekszünk építeni. Tehát én is egyrészt civilként, másrészt különböző szerepekben vagyok ott, és te is hol Pénelopé, hol Kata vagy.


Ha jól érzem, itt sokkal fontosabb szerepe van az érintésnek, mint az ideiglenes vakságnak. Gondolkoztatok már azon, hogy milyen lenne az előadás szemkötők nélkül?

Tulajdonképpen lehetne úgy is csinálni. Ez igazából csak egy segítség. Kicsit olyan ez, mint a bunrakuban, a japán bábban. Ott a mozgatók le vannak fedve, hogy ne látszódjon az arcuk, de az igazán virtuóz mozgatónak leveszik a csuklyáját, mert az ő arcán már semmi sem fog látszódni. Becsukott szemmel nem kell szembesülnöd azzal, hogy ott egy fal van, ahol én azt mondom, hogy most kilépünk a szigetre. Valószínűleg sok embernek nem lenne szüksége rá, de nekünk fontos volt, hogy ne kelljen azt mondanunk „Te ezt nem tudod megcsinálni? Hát édes Istenem...” Olyan körülményeket akartunk teremteni, amiben a nagyon különbözően reagáló emberek is megtalálják azt az utat, amiben részt vehetnek a játékban.

Van, aki rosszul reagál?

Nagyon kevés. Egy: Mi az, hogy rosszul reagál? Nincs célképzetünk arról, hogy kéne reagálnia a vendégeinknek. Nyilvánvalóan el tudok képzelni nagyon destruktív reakciókat, de erre ritkán van példa.

Azért mondanál egyet?

Inkább olyat tudok mondani, aki nem reagált, aki nagyon kívül maradt az egészen. Ilyen esetekben a kísérőjének meg kell találnia, hogy mi az, amiben az illető még részt tud venni. Volt olyan, amikor leült mellé, és mesélt. Ha világossá válik, hogy az érző abszolút védekezik, és nem hagyja magát, akkor elmeséljük neki a történetet.

Vannak vészforgatókönyveitek?

Egyszer volt egy olyan zűr, ami után született egy vészforgatókönyv, de azóta nem kellett használni.

Mi volt a zűr?

Egy úr kicsit félreértette a lányok közelségét, és úgy gondolta, hogy ennek civilben és nem a játékban fog örülni, de le lehetett állítani.

Van, hogy egy kísérő beül érzőnek?

Igen, főleg ha sokan vagyunk, és a nézők közül valaki nem jött el. Akkor jön a kérdés, hogy „Na? Kit vigyünk el?”

Volt, hogy téged vittek?

Persze. Főleg az újak miatt, vagy ha valaki kicsit bizonytalan. Ilyenkor azt mondom, hogy jöjjön velem.

Milyen érzés volt, amikor először kipróbáltad?

Egyfelől nagyon jó, másfelől pedig nyilvánvalóan én azt figyelem, hogy mi működik, mi nem – nem nagyon tudom átadni magam ilyenkor.


Mi és vajon meddig tud életben tartani egy előadást, amire alkalmanként nyolc néző tud elmenni?

Elég hamar tudatosult bennünk, hogy gazdaságilag ez egy katasztrófa. Illetve nem katasztrófa, mert költeni nem költünk rá, de mint gazdasági vállalkozás... ez nincs. Egyszer kiszámoltuk: harminc és ötven forint közt van az órabérünk. Komolyra fordítva a szót, ezt semmilyen módon nem lehetne úgy csinálni, hogy megérje. Innentől kezdve nagyon egyszerű: az jön, aki szereti. Valami hihetetlen dolgot hoztunk létre, ami nem létezett korábban. Ez egyfelől tény, másfelől egy ponton túl nem is olyan fontos.

Miért? Mi a fontos?

Az a nyolc ember, aki ott van egy este.