Ha az ember elképzeli az összes lehetséges lottószámhúzást, és utána az egyik pont bejön, az dramaturgiailag nem kívánatos dolog.
Az egyik.
Az egyik pillanatban még ott állunk a Kifőzde előtt, ahova kirohanok a pénztártól, hogy meglegyen a pofavizit azelőtt, hogy elmegyek arra az állásinterjúra, amire beajánl, mert szereti, ahogyan írok, aztán pislogunk egyet, és a következő, hét évvel későbbi pillanatban már egy hetedik kerületi kapubejáró alatt állunk. Figyelem. Még, már akkor sem engem szeretett, vélt szeretni. Hanem azt, ahogyan írok.
Ezt a későbbi életem során sem ártana majd a bugyimba vésni.
Sem az állásnak, sem a későbbi hézagos kapcsolatunknak, vagy minknek nincs semmi köze az íráshoz, mégis onnan indul az egész.
Mindig egyedül vagyok. A többi önáltatás. A meg nem válaszolt leveleimre én válaszolok magamnak: neki egy újabb válaszra váró levéllel. Szemérmes, de valószínűleg mohó is tudok lenni egyszerre.
Sosem volt semmilyen kapcsolatunk.
A magunk módján – passzívan, de még mennyire passzívan – mindig törekedtünk rá. Hogy legyen, arra is, meg hogy ne legyen, arra is. Azt sem tudom, hogy direkt ér-e – hétévente egyszer – össze a térdünk, vagy véletlenül. Azt sem tudom, összeér-e valaha. Nemcsak a térdünk, de a szagunk, az akarásunk és a nem akarásunk.
Törekedtem ezt hinni.
Szeretem észrevenni, hogy nem szeretek nem észrevéve lenni, szeretem észrevenni, hogy fáj találgatni, nem szeretni ezt, és ezzel foglalkozni egész álló nap, munka és evés és ürítés közben is, és végig, szakadatlanul érezni, hogy valamik mozognak le-föl bennem.
Nem igazán tudom, mi az, tetszeni, és tetszve lenni. Pláne a kettő egyszerre. Az már Disneyland. És ha még ez se lenne, ez a nyár, némafilm, ezek az áthallások, akkor mi lenne.
Mi lenne? Másféle semmi.
Allergiaszezon volt, szörcsögött, és komikusan piros volt az orra.
Uralták az arcát az esendőség testnedvei. A takony nem az a dolog, amire szívesen emlékszik az ember egy első találkozásból, de mit csináljon, ha leginkább ez marad meg belőle. Meg a beszólása a Kifőzdére, jobb helyet is választhattunk volna a barátnőmmel, mert ha itt eszünk, tutira összefossuk magunkat.
Jönnek ki a szörcsögő szájából a fostos szavak.
Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra, a következő, hét évvel későbbi pillanatban már egy hetedik kerületi kapubejáró alatt állunk, és a pulóverén át fogdosom a hasát, tovább nem mehetek, hát nekem élettársam van, a nyelve meg a számban keres valamit. Egy szót, róla. Ami hét éve ott rekedt. Nem éri el.
Az élettárs ezt nem olvashatja el. De már nincsen az se.
Érzelmekkel játszani nem szabad. Magamra vessek. Nem is bennem lakik, nem is ő lakik bennem, bennem csak az lakik belőle, amivé magamban tettem, értse már meg, hogy tetszik, már kicsit igen, hát mit csináljak, ezt mondom, hogy nem tudok mit, de valamit muszáj.
Aki én most belül vagyok, az nem is létezik.
Ő szerezte a munkát, és nem várt semmit cserébe, ezt éreztem. Másfél évig voltam ott. Ő néha bejárt megnézni, hogy velem minden rendben van-e.
Három asztal, két szék.
Eközben az történt, hogy egy szabadtéri szórakozóhelyen visszautasítottam a közeledését. Egy koedukált vécé előterében. Fogalmam sem volt róla, hogy hét évvel később időről időre ezt a fizikai közeledést fantáziálom összes meghiúsult találkozásunk idő- és térbeli kitöltéseképpen. Amikor a takaró alatt azt képzelem, hogy ő matat rajtam, nem én magamon, akkor is. Ide kell írnom mindent. Nem neki, hiszen ő nem is létezik, rajtam kívül nem. Leírok minden eshetőséget, kilogikázok minden esetlegeset.
Az nem lehet, hogy vele fogok levelezgetni magammal.
Mi az, hogy tetszik.
Nem tudom, mi az. Valaki magyarázza meg. Mutassa meg, rakja ide a tenyerét, minden elvontat tegyen már konkréttá. Az ennél csak könnyebb lehet.
Nem tudom, hogy tetszik-e, nem ismerem.
Állj.
Most ellent fogok mondani.
Legyen meg, történjen valami, nézzünk be a pulóver alá, nézzünk be minden réteg ruha alá. Mi van, ha én a misszionárius pózt képzeltem el magamban, lépésről lépésre, a felesleges és szükséges szőrökön át a bőrök találkozásáig? Nemcsak a misszionárius póz, de minden lehetséges mozzanata mindennek miköztünk, sok-sok szétágazó folyamatábrával itt van bent. Mi van, ha a fejemben ő az egyik lehetséges ágrajzát ennek a folyamatábrának végigjárja a testével, és úgy nyúl a nyakamhoz, hogy nekem arról valami fogalmam volt már korábban, ez az én problémám, de?
De elképzelhetetlen.
Vagy mi van akkor, ha pont egy olyan kombináció történik, amire én eleve nem is gondoltam? Pedig én a nyolc év alatt aztán tényleg mindenre gondoltam. De pont rá pont így nem. Egy nő kíván egy férfit.
Mert csak.
Ha az ember elképzeli az összes lehetséges lottószámhúzást, és utána az egyik pont bejön, az dramaturgiailag nem kívánatos dolog. Olyankor valami olyan a kívánatos, ami a több tízmillió teoretikus húzásban nem volt benne, ami azon túlmutat, az már egy olyan film, egy olyan könyv, amit tovább is akarnék magamnak.
Tényleg nem lehet az, hogy ezután nem történik semmi, legkevésbé pedig az, hogy történik valami.
És nem arról van szó, nem akarok én semmit belelátni magamba se, ami nem én vagyok. Nem venném magamnak a bátorságot arra se, hogy akarjam, tényleg és őszintén akarjam tudni, hogy mit gondolnak, ő mit gondol rólam, és annak mi köze van ahhoz, hogy én mit gondolok arról, amit ő szerintem gondol.
De tegnap beálltam a tükör elé.
Közvetlenül a nagyon fájdalmas gyantás intim szőrtelenítés után. Nem jó érzés arra gondolni, hogy megnéztem magam. Nem olyan, mint a pornócsatornákon a nőké. Miért akarok én pornócsatornákon szereplő nőkhöz hasonlítani? Ki mondta, hogy én akarok?
Nem mindig akarok.
Mit szólna hozzá. Ad-e ki közben hangot.
Nem ad ki hangot.
Az elején ad, de aztán később nem.
Gondol-e rám.
Zavarna-e engem, ha neki tág pórusai lennének.
Tud-e valami olyat nyújtani magából, ami nincs benne a sokmillió lehetséges folyamatábrámban, amit dédelgetek magamban. Szereti-e, ha hangot adok ki. Tök mindegy, adok-e ki hangot, csak hagyjam, hogy ő rendben elvégezhesse a dolgát. Használna-e ő vajon, akárcsak fejben, olyan kifejezést, hogy „elvégzi rajtam a dolgát”. Bántana-e ez engem. Legutóbb mikor fekhetett rá nőre. Mikor feküdtek rá nők. Milyen a feneke. Milyen a fenekem neki. Vannak-e szagai, amik nekem újat tudnak adni. Fontos-e egyáltalán. Ki ő bennem, mégis. Satöbbi.
Miért van ennyi időm rá magamban.
Csak a hallgatással, az elbizonytalanítással sikerülhet ez neki bennem így.
Gratulálok magamnak.
Gratulálok a hallgatásainknak. Kérdőjelekkel a legritkább esetben, inkább lélekvesztő kijelentő módban. Mondjuk, nem érzek semmit. Nem hív föl, mert nem akar. Nem írok neki, mert nem akarok. Nem, akarok,
nem
akarok
semmit.
A másik dolog, amit le kell szögezni még az elején, hogy ez az egész úgy, ahogy van, nem igaz.
Nem igaz.
