Az Operaház doyenje, Berczelly István, 76 évesen is főszerepeket énekel. És nem akárhogyan: fiatalokat megszégyenítő lendülettel, átéléssel, hatalmas hanggal.
Az a vicc, hogy az operaházi meghallgatásomon annak idején éppen azzal bocsátottak el, hogy kicsi a hangom. Akkor mentem le Debrecenbe. A hangom ugyan nem nagyon változott, de néhány évvel később már nem volt Wagner-előadás nélkülem.
Szerény tapasztalataim szerint a magadkorabeli énekesek általában már csak kisebb szerepeket bírnak elénekelni, borzalmasan lebegő hanggal. Szóval, ha nem látnánk őket, akkor is éreznénk, hogy – már elnézést, de „fél lábbal a sírban vannak”. Nálad erről szó sincs. Mi a titkod, hogyan csinálod?
Semmi különöset nem csinálok. Az én életem az opera. Reggel, ha be akarom magam énekelni, előveszem az Aida harmadik felvonásából a Nílus-parti jelenetet, s elfújok belőle néhány strófát. Akkor az ember érzi, hogy megvan a hangja és megnyugszik. Lassan 50 éve így csinálom, és a dolog működik. Azt hiszem, azért jöttem a földre, hogy ezt csináljam… különben nem bírnám ilyen sokáig.
Jól tudom, hogy már kissrácként is énekeltél?
Így van. Volt egy kis tangóharmonikám, azzal eljártam kocsmákba, és magyarnótákat meg tengerészdalokat énekeltem pár forintért. Emlékszem, az iskolai énektanárom mindig eljött velem, mert attól félt, hogy az italozó felnőttek esetleg erőszakkal elveszik tőlem a hangszert. Szóval féltett engem, de a kórusába semmi pénzért nem akart fölvenni. Azt mondta: „Fiam, te ebből fogsz megélni – mármint az éneklésből –, nem akarom tönkretenni a hangodat.”
Bár ma is így vigyáznának az emberekre, meg a hangjukra!
Ezért mondom én, hogy társulat kell. Pont ezért! Mert ahol társulat van, ott az utánpótlást szép lassan ki lehet nevelni. A vezetők (karmesterek, rendezők) ma nem emberekben, hanem darabokban gondolkodnak. Kiválogatják, kiket akarnak szerepeltetni, ki passzol az elképzeléseikhez. A fiatalok meg mit tehetnek: nem mernek visszautasítani szerepet, mert félnek, hogy az illetőnél (illetve a színháznál) örökre „elvágnák” magukat. Így aztán előfordul, hogy hónapokig semmit sem kell énekelniük, azután meg pár hétig kétnaponta a színpadon vannak. Ezt a hihetetlenül egyenetlen terhelést egy idősebb torok még úgy-ahogy kibírja, de egy fiatal tönkremehet bele. És ha beteg lesz, miből fog megélni?
Ez azért elég nagy felelősség, úgy értem, mások életével „kísérletezni”…
No, igen. A régi mesterek között még volt olyan, mint például Lukács Miklós vagy Ferencsik János, akik odafigyeltek az énekesekre. Leültek velük megbeszélni a karrierjüket, és nem terhelték túl a fiatal hangokat. Meg is volt a tekintélyük előttünk. Nem haverkodtunk velük, de felnéztünk rájuk. Persze, nem csak az emberségükért, hanem mert óriási tudás birtokosai voltak.
Azok a régi szép idők…
Jó, jó, igazad van. Az idő sokszor megszépíti a dolgokat. Erről eszembe jut egy történet. Bár a szerződésem Debrecenhez kötött, 1968-tól kezdve már a budapesti operában is felléptem, mint vendég. Az a megtiszteltetés ért, hogy Fodor Jánossal öltözhettem együtt. Ő vasesztergályosként kezdte, majd énekelni tanult, s az Operaház abban az évben, 1938-ban, szerződtette, amikor én megszülettem. Minden idők egyik legjobb Mefisztója, nagy Wagner-énekes, szédületes hang volt. Szóval, nagyon meg voltam tisztelve és egyébként is remekül éreztem magam. Mondtam is neki: „Milyen más itt az Operaházban” – mármint az általam egyébként nagyra becsült debreceni színházhoz képest – „milyen csend van és nyugalom, az öltöztetők nem kiabálnak, rá lehet hangolódni a szerepre”stb. Fodor végighallgatta az ömlengésemet, majd csöndesen megjegyezte: „Tudod, kis kollega, ahhoz képest, ami régen volt, ez csak egy bolhacirkusz.”
Hát, Fodor bizonyára tudta, mit beszél… ezzel együtt, ma némi nosztalgiával gondol vissza az ember a 60-as, 70-es, de még a 80-as évekre is.
Igen, szerencsém volt, mert akkoriban fantasztikus művészek voltak körülöttünk. Faragó András, Melis György, Simándy József, hogy csak néhány nevet említsek. Az akkori vendégek között pedig olyan óriások voltak, mint Boris Christoff vagy Carlo Bergonzi. Christoffnál nagyobb művésszel életemben nem találkoztam. Láttam II. Fülöpként, majd a Hovanscsinában együtt szerepelhettem vele. És persze nem csak az énekesek között voltak óriások. Ha valaki magára öltött egy Márk Tivadar által tervezett jelmezt – ahogyan 1968-ban az operaházi debütálásomkor én is felvettem Don Juan kosztümét – az olyan gyönyörű volt, rögtön olyan atmoszférát teremtett, hogy egész egyszerűen nem lehetett benne rosszul énekelni.
Irigylésre méltó állapotok uralkodtak: még voltak díszletek, s így jelmezekre is szükség volt. Hogyan viseled a mai lecsupaszított színpadot, az ún. „rendezői színházat”?
Hadd válaszoljak egy rádiós élményemmel. Jó régen történt, hogy Dietrich Fischer-Dieskauval, a nagy német baritonnal beszélgettek valamelyik külföldi rádióban. Egyik dalt a másik után énekelte, majd a riporter föltette a következőt kérdést: „Maestro, az ön hangja ma is tökéletes, lenn is, fönn is csodálatosan szól; miért van az, hogy már vagy 10 éve nem énekel operát?” Nem tudom pontosan fölidézni, de nagyjából a következőket válaszolta: „Kérem, mire én megtanulok egy szerepet – értse ez alatt: megtanulom a saját szólamomat, a többiekét, a kórusét, a zenekari részeket, megismerem a történelmi és irodalmi hátteret, egyszóval, mire a kisujjamban van az egész – eltelik egy év. És akkor odajön hozzám egy fiatal srác, aki életében nem állt színpadon, talán még zenét sem tanult, és elkezd „rendezni” engem. Többet tudok a darabról, mint ő, és kér tőlem valami oda nem illőt… hát hiányzik ez nekem?”
Nem, soha. Amit mondanak, megteszem. Úgy képzeld el, hogy egyszer az utolsó pillanatban kértek föl beugrásba Németországban. Gyanús volt a dolog, hogy miért a próbafolyamat végén keresnek valakit – ez a fejetlenség nem jellemző a németekre. Odakint derült ki, hogy az eredetileg szerződtetett énekes nem vállalta az egyik jelentet, amelyben a saját lányát kellett volna a nyílt színen megerőszakolnia. Ugyanis ezt kérte tőle a rendező. Nem mondom, hogy szívesen csináltam, de azért valahogy túljutottam a dolgon… igyekeztem a zenére koncentrálni.
Hát te tényleg mindent elvállalsz!
Igazából nem az ízlésem szabott egyszer határt, hanem a fizikai képességeim. Wagner A bolygó hollandi című operájában fel akartak húzni a színpad fölé egy trapézon, miközben alattam ide-oda hömpölygött volna a nép. Én szemüveges vagyok, de a színpadon nem hordom, plusz van egy kis tériszonyom is. Szóval könyörögtem, ne tegyék ezt velem, nem szeretnék rosszul lenni, adott esetben lehányni ott valakit, ne adj Isten, leesni. A rendezői koncepciót azonban nem lehetett a kedvemért megváltoztatni, s így végül kikerültem a darabból. Hosszú idő után ez volt az első Wagner-bemutató, amelyben nem szerepeltem.
Néha az az érzésem, azért van ez sok nyakatekert színpadra vitel, mert a mai rendezők nem bíznak a zene erejében…
Igaz, ami igaz: Békés András, Mikó András vagy Szinetár Miklós számára még a zene állt az első helyen, ők még hagyták, hogy a zene hasson a nézőkre. A jelenleg divatos elképzelés szerint az operát, mint műfajt, nézhetővé kell tenni a mai kor számára. Ezért aztán – tisztelet a kivételnek – a színpadra bevonul a modern technika, a fényjelenségek, meg a vetített háttér. És persze leginkább a régi zenét, a barokk operákat modernizálják, mert a nélkül, úgymond, unalmas lenne.
Micsoda előítélet! Az opera mint az unalom megtestesítője!
Hozzá kell tennem, ilyen régen is volt. Emlékszem, annak idején még sokat jártunk vidékre, s egyszer egy kisvárosi művelődési ház vezetője, kissé spiccesen, a következőképpen fogadott minket: „Remélem, szép magyar nótákat fognak énekelni, nem ám valami rissz-rossz operát.” És még az ujjával meg is fenyegetett bennünket.
Én nem hiszem, hogy egy jól előadott opera ne fogná meg a nézőket, a mai kor embereit éppúgy, mint a régieket.
Hogy az ördögbe ne fogná meg őket! Erre is van példám. Volt egy zaklatott időszaka az életemnek, mikor az átélt izgalmak miatt ingadozni kezdett a vérnyomásom és kórházba kerültem. Egy hétig feküdtem az intenzív osztályon, s mikor eljött a búcsú pillanata, az osztályos orvos megkért, énekeljek valamit a betegeknek, hátha jobban lesznek tőle. Azt nem tudom, hatott-e a „terápia”, de az egyik ápolónő utána odajött hozzám, s addig nem tágított, míg el nem magyaráztam, mitől van ekkora hangom, valamint ki nem csikart belőlem egy ígéretet arra nézvést, hogy a legközelebbi előadásomra szerzek neki két jegyet. Hát, mit ad Isten, pont a Siegfriedben, Wagner egyik leghosszabb, mintegy 4 órányi játékidejű (vagyis szünetekkel együtt kb. 5 órás) operájában szerepeltem, ami nem igazán kezdőknek, a műfajjal frissen ismerkedőknek való. Nos, ez a hölgy a második felvonás utáni hosszabb szünetben a barátnőjével együtt beállított hozzám az öltözőbe, s azon lelkendeztek, hogy ők még ilyen gyönyörűséget életükben nem hallottak. Ez úgy 20 évvel ezelőtt történt, s a hölgy azóta is szorgalmasan jár operába – ma már a gyermekeivel együtt.
Hihetetlen, de én ugyanígy jártam egy kislánnyal, akit vagy 30 éve a Nürnbergire vittem el; a művet délután 5-kor (!) kezdték, hogy 11-ig be tudják fejezni. Azt hiszem, az operához nyitott szívvel kell közeledni, ez lehet a titka.
Igen, de ez elvárható a rendezőktől is. Természetesen, nem vitatom, hogy mindenkinek meg kell legyen a maga elképzelése a műről, és ha már megvan, jobb ha következetesen ragaszkodik hozzá. Csupán azt mondom, fontos lenne, hogy esetleg mások véleményét is kikérje. Azokét, akik már szerepeltek az adott operában, és hosszú évtizedek tapasztalataival a hátuk mögött talán használható tanácsokat adnának neki. És akkor nem fordulna elő, hogy zeneileg exponált helyen, amikor az énekesnek idegileg és fizikailag is az énekelni valóra kell koncentrálnia, a rendező hátraviszi őt, vagy fel a magasba, esetleg csigalépcsőt mászat vele lefelé vagy fölfelé, egyszóval olyan körülményeket teremt, amikor a hang (vagyis a zene) egy része a nézők számára óhatatlanul elvész. Elviszi a kulissza, a zsinórpadlás, a lépcsőzéssel együtt járó forgolódás. Vissza kellene adni az elsőbbséget a zenének – legalább a csúcspontokon.
Mint néző, én is emlékszem olyan pillanatra, amikor a rendezés miatt maradt el a katarzis. A Rigoletto harmadik felvonásában a Vihar-jelenet fantasztikus zene, de a most futó rendezés a színpad mélyére helyezi az énekeseket, így alig hallatszik valami a tercettből. Nagy csalódás… de mit érez ilyenkor az énekes?
Elbizonytalanodik. Hiába tud valaki jól énekelni, ha azt kell számolgatnia, hogy hova kell elérnie, vagy hány lépcsőfokot kell le- vagy felmennie a következő tíz másodpercben, akkor az már nem a zenéről szól. Az énekes kiszolgáltatottá válik, s érzi, hogy nem tud elég jó lenni. Nem tud olyan hatást gyakorolni a nézőkre, mint szeretné, és elveszíti az önbizalmát. Lehet akármilyen nagy hangod, az ilyen megkötés nem enged kibontakozni, kicsinek érzed magad, te csak egy porszem vagy a rendezői koncepcióban, s elvész az egyéniséged.
Nem te vagy az első operaházi riportalanyom, aki arra panaszkodik, hogy a mai kor nem kedvez az egyéniségeknek. Vajon mi lehet ennek az oka?
Nehéz lenne megmondani…
Lehetséges, hogy ma túl jól élünk, és/vagy a fölgyorsult élet és az internet korában a sok érdekesség között megoszlik a figyelmünk?
Az biztos, hogy a pályatársaim között még nagyon sokan kezdték „alulról”, és nagy utat tettek meg a világot jelentő deszkákig. Én sem születtem selyemvánkosok közé, de legalább annyi szerencsém volt, hogy a szüleim nagyon szerették a zenét: volt otthon egy régi Odeon lemezjátszónk, s azon folyton Beethoven muzsikája szólt. Még nem volt internet, ráértünk zenét hallgatni.
Aztán gondolom korántsem volt lezsírozva a pálya. Sok énekest föl sem vettek a zeneakadémiára…
Ahogyan engem sem. Huszonkét évesen próbáltam felvételizni, de inkább átküldtek a konziba (a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába), ahol négy évig tanultam énekelni Feleki Rezsőtől. Ő gyönyörű basszbariton hang tulajdonosaként német operaszínpadokon kezdte, majd a daléneklés és a tanítás felé fordult, s az Országos Rabbiképző főkántora lett. Jól megtanított énekelni, mégsem vettek föl elsőre az Operaházba.
Az! Kicsi. Ekkor jött Debrecen. Na, ott végre megmutathattam magam. Rubányi Vilmos karmester úr, a Csokonai Színház zeneigazgatója is biztatott. Azt mondta: „Tudja Pista, van itt protekció, de csak este 7-ig.” Utána már csak a hang számított. És három évre rá vendégként fölléphettem a budapesti operában. Egyszóval voltak „falak” az életemben – nem vettek föl a zeneakadémiára, elsőre az Operaházban sem kellettem –, de ma már azt mondom: nem baj, hogy nem ment könnyen, az akadályok csak megerősítettek engem.
Igen, egy művésznek nem árt egy kis szenvedés… annál hihetőbb lesz a színpadi alakítás. De mi van akkor, ha a szenvedés az egészségével kapcsolatban éri el?
No, azt senkinek sem kívánom! Az énekes nem csak a színházi – hozzáteszem, szükségszerűen antidemokratikus viszonyoknak, a karmester és a rendező primátusának – , de az egészségi állapotának, s emiatt az orvosoknak/orvostudománynak is ki van szolgáltatva. Mert gondolj bele, miből is áll az éneklés: veszel egy nagy levegőt, és hangadás közben szép lassan kiengeded. Márpedig a színpad mindig poros (sőt festékporos), s te ezt a bacilussal teli levegőt jó sokáig visszatartod a tüdődben. A szennyezés könnyen megfertőzheti a kishörgőket. És persze a hangszálak is károsodhatnak. Sajnos, nem egy kollégát láttam már, akit nem tudtak megfelelően kikúrálni, s idő előtt abba kellett hagynia a pályát, esetleg visszamehetett a kórusba.
Szerencsére, az ellenkezője is előfordul…
Hogyne… az egyik leghíresebb példa Simándy József esete, akit hangszálcsomóval operált meg egy szegedi gégészprofesszor. A műtét után egy teljes évig egy szót sem volt szabad szólnia. A feleségével írásban kommunikált. Állítom, utána lett igazán nagy művész. A hangja jobb lett, mint volt, ő maga pedig bölcs emberré vált. Sosem felejtem el, amikor Florestanként a Fidelióban megszólalt: „Jaj!” A szerep így kezdődik, egy hosszú elnyújtott kiáltással, melyet a Sevilla környéki börtön mélyén az agyonkínzott politikai fogoly hallat. Simándy jajszavában olyan mély fájdalom volt, hogy azt nem lehet elmondani. Azóta sincs ilyen!
Érdekelne, hogy téged is megedzett-e ilyen módon az élet?
Volt egy krízishelyzet, éppen a pályám derekán, amikor már kezdtek elismerni. Elakadtam az autómmal télen, megfáztam és tüdőgyulladást kaptam. Gyógyítgattak-gyógyítgattak, de csak nem akartam meggyógyulni. A végén az ország akkori egyetlen komputertomográfával is megvizsgáltak. Mikor az eredmény megvolt, az orvos leültetett magával szemben és elkezdett kérdezgetni: hány éves vagyok, mihez fogok most kezdeni, mert ugye ezzel a tüdővel énekelni már nyilván nem fogok…
Elég ijesztően hangzik…
Valami borzasztó időszaka kezdődött az életemnek! Éjszakánként olyan köhögési rohamaim voltak, hogy azt hittem, rákos vagyok. Hosszú hetekig kínlódtam már, mire megvizsgáltak, és akkor a tomográfos doki azt mondja, a tüdőm sosem fog meggyógyulni? Hogyne ijedtem volna meg! Volt ugyan egy építésztechnikusi végzettségem, de el sem tudtam képzelni, hogy valaha szükségem lehet rá… annyi operaénekléssel eltöltött év után. Szerencsére akadt a barátaim között egy szívspecialista, Buday Géza doktor, aki visszaadta nekem a reményt. Meghallgatta az esetemet, s azt mondta: „Idefigyelj, Pista! Nem biztos, hogy annak az orvosnak igaza van. Mi, orvosok sokszor zöldségeket beszélünk, félreértünk valami tünetet, és téves következtetésre jutunk.” S azzal beajánlott engem Schweiger Ottóhoz, a tüdőbetegségek nagy tudósához a Korányi kórházba. A professzor új diagnózist (C.O.P.D. alias krónikus obstruktív légúti betegség) állított fel, hozott nekem külföldről gyógyszert, és két héttel később már Boccanegrát énekeltem. Azóta különböző spray-kkel fönn tudom tartani az állapotom.
Képzelem, mennyire megkönnyebbültél…
Tudod, én sportolóból (evezősből) lettem operaénekes. Hozzászoktam a kemény munkához. Azután 10 év alatt a semmiből küzdöttem fel magam a nagy Wagner-főszerepekig. A betegségem előtt már Hans Sachs-ot énekeltem (a Nürnbergiből), mely az operairodalom talán legnagyobb szerepe: két és negyedórányi énekelnivaló, vagyis mennyiségileg több mint egy átlagos Puccini-opera összes szereplőjévé együttesen. És akkor jön nekem egy betegség, ami visszaállított volna a kezdőpontra…
De leküzdötted!
Le! Ez egy nagy próbatét volt. Az egész élet az! … legalábbis én így fogom fel.
