Gergye Krisztián tizenkét színpadi dívával készít zenés előadást közönyről, csődről, behódolásról. A Merénylet október 29-én és 30-án látható az Átriumban.
Tizenkét díva, zenés-táncos hangulatkeltés, tombolás és őrület, nyugalom és kimértség, divat, botrány, politika, közélet, cenzúra és szabadság Peter Weiss Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című drámájának e sajátos revüváltozatában.
A Merénylet című produkció Peter Weiss Marat/Sade drámáját a tánc, a mozgás, a prózai színház és a zene eszközeinek párhuzamos felhasználásával mutatja be. A rendező-koreográfus legújabb bemutatójában áthallások nélküli kritikai hangot megütve, direkt, kommunikációt szeretne folytatni, a készülő előadást pedig a társadalmi felelősségvállalás egyik példájának és fórumának reméli. A darab kapcsán készült interjú Gergye Krisztiánnal, amelyből részleteket közlünk, a teljes interjú itt olvasható.
Egymástól függetlenül párhuzamosan két Marat/Sade is készül (a másik a Katona József Színházban), tehát az hogy miért aktuális a darab, az talán nem is igazi kérdés. A te produkciódban, a Merényletben kizárólag nők szerepelnek. Miért gondolod, hogy tizenkét, nagyon különböző karakterű nővel kell eljátszatni a darabot? És ha már itt vagyunk, azért felteszem: miért pont ezt a darabot?
Szerintem az lenne fura, ha tizenkét azonos vagy hasonló karakterrel dolgoznék! Szeretném elkerülni mind az általánosítás, mind az uniformizálás csapdáit. Főleg a személyes felelősségvállalás érdekel, épp ezért a lehető legkülönbözőbb karakterek egyéni viszonyulásai érdekelnek. A karakter szó nem is igazán jó, mert a sztereotip megoldások sem foglalkoztatnak – inkább személyes alkatokról beszélnék, ami többet fed fel a személyiségből is.
A kérdés inkább arra vonatkozik, hogy van köztük színésznő (kőszínházból is, független színházból is, vidékről is, Budapestről is és így tovább), táncosnő, énekesnő, fiatalabb és idősebb, szóval tényleg nagyon sokféle.
Inkább ösztönös alkotó vagyok. Régóta terveztem, hogy csak nőkkel dolgozzak. Jó alkalmat ad erre Peter Weiss darabja, amely tökéletesen pontos kérdéseket tesz fel, olyanokat, amiket most, 2014 Magyarországán létszükséglet feltenni, ha felelős polgárai szeretnénk lenni a társadalmunknak. Én a művészettel próbálok meg felelősen gondolkodni, akár politikai, akár társadalomkritikai kérdésekről – nyilván ezért találtam meg ezt a darabot. Emellett pedig azokat az embereket kerestem, akik leginkább adekvátak a szerepekre. Tizenkét olyan nőt sikerült megnyerni a produkciónak, akik valóban nagyon különbözőek, de közös bennük, hogy teljes mértékben a szerepek megformálásához szükséges minőséget képviselik, mind művészi, mind emberi értelemben, és ezen túl pedig bátran vállalják kritikai hangjukat és véleményüket is.
A darabban többnyire politikus férfi szerepek szólalnak meg, és ha én ezekre a mai, magyar sztereotip férfi politikai megnyilvánulásokra gondolok egyrészt felfordul a gyomrom a sovinizmustól, másrészt csak közhelyeket generálnék az előadásban. Elfogadhatatlanul valóságos lenne. Nem szeretnék betársulni a mai, felületes hazugságkommunikációba, ami lehetőséget sem teremt a vitára, ami csak diktátumokat követ és követel. Ezért is hangzanak el nők szájából Peter Weiss „férfimondatai”. A próbafolyamat alatt kialakult egy nagyon személyes viszony a szereplőkkel, amiben pontosan tudom érzékelni, hogy ezt ők hogyan és miként képesek átszűrni a saját személyiségükön, művészetükön, és ezen keresztül hitelesen tudják kommunikálni a gondolatokat és a részigazságokat is. Igaz az is, hogy erősen szkeptikus vagyok. Muszáj, hogy kritikai éllel létezzen az ember a világban, különben pillanatok alatt besorolódik, besodródik, és akkor nem tudja aktívan élni a saját életét, nem tud a saját életének a főszereplője lenni. Ez ellen küzdök. Nem gondolom, hogy tudom a tutit, viszont hiszek a folyamatos kérdésfeltevésekben. Azért kerestem meg őket tizenkettejüket, mert nekik – a lényüknek, a szavaiknak egyaránt – személy szerint, civil módon is tudok hinni, s általuk az előadásban igazságok ütköztetésére lehetünk képesek. Ez a lényeg: a személyes hitellel vállaltan kimondott, nem hazugságnak gondolt vélemények hogyan fordulnak ki önmagukból, illetve ha valakinek a kezébe kerül a hatalom, akkor az hogyan billenti ki azonnal az igazságából az adott véleményt, az adott helyzetet.
Akkor ne finomkodjunk: ha valaki meghallja, hogy Peter Weiss: Marat/Sade, nyilván eszébe jut, hogy politika, forradalom, szélsőség, bezártság – utóbbi az eredeti címben lévő elmegyógyintézetből, közhelyesen ugyan, de erősen. Ezek a szavak egymás mellett eléggé áthallásosan hatnak. Nyilván azt gondolja az ember, hogy egy felfokozott közéleti dühből, de legalábbis mindenképpen határozott közlési szándékból származik már maga a darab megvalósításának ötlete is.
Itt élek és alkotok Magyarországon. Semmiképp nem lehet szépelegni. Nem érzem, hogy a szép, lirizáló popkultúrának volna itt az ideje, bár próbálják belénk sulykolni, hogy milyen szuper lenne, ha csak ez lenne. De szó sincs erről, sőt, ma már az áthallás is kevés, annyira egyértelműek a helyzetek itt, ma Magyarországon, hogy azt szeretném, ha a Merénylet, mint előadás, a lehető legdirektebb módon kommunikálna az országgal. Azt gondolom, hogy Magyarország nincsen olyan állapotban – most civil emberekről és a társadalomról beszélek –, hogy képes lenne egy hatalommal szembeni forradalomra.
További információk az előadásról az Átrium honlapján.
